Nautilus - Nemo kapitány hajója. Egy csiga fajta.

Peru - dél-amerikai ország, fővárosa Lima.

Ha ezt a két dolgot összerakjuk, kapunk egy nagyon tehetséges, perui zenekart, akik pofátlanul fiatalon kezdték a dolgot, 2013-ban kiadták első albumukat, és baromi jó POWER-t tolnak. Ők a Nautiluz.

Jelenlegi felállásuk:

A zenekar 2009-ben alakult Limában, az alapító tagok mind 1990 után (!) születtek. Néhány demo és LP után kiadták első albumukat, ez a Leaving All Behind.

1.    Somniac Lifeline
2.    Under the Moonlight
3.    Burning Hearts
4.    The Mirror
5.    Redemption
6.    Unwritten Serenade
7.    Eden's Lair
8.    The Bard
9.    Chasing the Light
10.    Scent of Lust
11.    Leaving All Behind
12.    Beyond The Universe (2013 Version) (Bonus Track) *
13.    The Bard (Orchestral Version) (Bonus Track) *

* japán verzió

Bevallom őszintén, első hallgatásra az album totálisan elment mellettem. Megvolt, hogy jók a szólók, kellőképpen gyors az egész, de a végére kb. semmire nem emlékeztem belőle. Az énekessel sem voltam teljesen kibékülve.

Aztán random hallgatás közben szembejött a Chasing the light. Na onnantól aztán nem volt mentség. Nekiestem még egyszer a lemeznek, és teljesen beszippantott. Az énekessel is "megbarátkoztam", abszolút jól teljesít végig az albumon.

Az intro (Somniac Lifeline) után egyből letarolnak az Under the Moonlight című turbóval. Nagyon hamar kiderül, hogy ezek a srácok, fiatal koruk ellenére (az album kiadása idején is még csak 22-23 évesek) bizony nagyon képzettek. Az elképesztő sebesség mellett is olyan szólókra képesek, hogy az egyszeri power rajongó leteheti a haját...már akinek van:).

A Burning Hearts némileg lassít, bár nem nagyon, jó középtempós bólogatásra ad okot. A szólók alatt a duplázó aprít rendesen, hogy aztán belassuljon a technikás részeknél. Talán a refrén gyengébb egy kicsit.

Ezután a The Mirror és a Redemption ismét hasít, csak néha van egy kis belassulás.

A "kötelező" balladán hamar túl esünk (Unwritten Serenade), ezután ismét egy középtempó érkezik (Eden's Lair) egy hölggyel megtámogatva, ő Ana Lucia Teves. Ez egy kicsit pop-osabb szerzemény, sok billentyűvel a háttérben. A szóló itt is technikás, de ezt eddigre már megszokhattuk:).

A The Bard kis indiános beütéssel indul, hogy aztán átadja a helyét a sebességnek, ami kitart a Chasing the Light-ban is. Ez aztán tényleg le tudja tépni az ember fejét. Itt olyanok a szólók, hogy elsőre nem is hittem a füleimnek. Hibátlan gitár-billentyű olyan sebességgel......beszarás, nincs rá jobb szó.

A vége előtt még "pihenhetünk" egy kicsit a zakatolós (de nem gyengébb) Scen of Lust-al, hogy aztán eljussunk a címadó Leaving All Behind-ig. Még egy utolsót "rúg belénk" a banda, nehogy elfelejtsük, hol is vagyunk. Ez aztán a szélvész tempó kérem. Talán a legnagyobb himnusz az albumon. Legszebb Helloween-i emlékek jönnek elő:).

Minden elismerésem a dobosé, aki szerintem nagyot teljesít végig, de a többiek sem maradnak el tőle teljesítményben. Ilyen fiatalon ilyen albumot lerakni az asztalra...nem semmi.

A bonus trackek között helyet kap egy instrumentális dal (Beyond the Universe), szintén olyan sebességgel és szólókkal, amikre Janne Warman is büszke lehetne. Valamint megkapjuk a The Bard szimfónikus feldolgozását is, ami akármelyik kalandfilm zenéjének is elmenne, nem csökkenti a színvonalat.

Nagyon remélem, hogy nem csak ennyi volt a pályafutásuk, és még adnak ki új lemezt (vagy többet), mert megéri odafigyelni rájuk. Tehetség van bőven, és bár nem újították meg a power metalt, nem vallottak szégyent. Soha rosszabb debut-lemezt.

KiB

Sokat gondolkodtam, hogy melyik zenekar legyen az első, amiről írok. Volt jó néhány jelölt, de végül a Dreamtale-re esett a választásom.

Jelenlegi felállásuk:

A Dreamtale egy (viszonylag) fiatal banda Finnországból. Már ha fiatalnak lehet tekinteni egy zenekart, amelyik 1999-ben alakult. Első lemezük 2002-ben jelent meg Beyond Reality címmel. A tagok sokat cserélődtek, a kezdetektől csak a gitáros, Rami Keränen tartja a frontot, aki a fő dalszerző. A zenéjük nem túl eredeti, bár a harmadik album után már hallhatóan Dreamtale-es (nahát). Leginkább a két finn power nagyágyú, a Stratovarius és a Sonata Arctica említhető velük kapcsolatban. Viszont, amíg a Strato Tolkki távozása óta nem az igazi, a Sonata pedig elmerült a saját útkeresésük ingoványában, addig a Dreamtale (legalábbis szerintem) bejelentkezett a "lepattanóért", és saját magukhoz hűen lemezről lemezre hozzák az igazi, ízes, poweres hangulatot. Az viszont totál érthetetlen a számomra, hogy 7 albummal a tarsolyukban miért nem turnéznak végig legalább Európán. Szinte csak Finnországban, néhány alkalommal pedig Oroszországban léptek fel. Pedig szerintem ezzel a zenével sok nagy név mögött tudnák népszerűsíteni magukat. Remélhetőleg egyszer meggondolják magukat és nekiindulnak...talán felénk is:).

A Dreamtalellel viszonylag későn találkoztam, valahol 2010 környékén (ez idő tájt ismertem meg jó barátomat is, aki itt is fel fog tűnni néha:) ). Addigra túl voltak már 3 albumon, én pedig a negyedik lemezükbe "futottam bele", ez volt a Phoenix (én a japán verziót mutatom be, az európaiban más sorrendben vannak a számok, illetve itt van 2 bónusz dal is).

1.  Lady Dragon *
2.  Yesterday's News
3.  Eyes of the Clown
4.  Payback
5.  Failed States
6.  Take What the Heavens Create
7.  Great Shadow
8.  Between Love and Hate *
9.  No Angels No More
10. Faceless Men
11. Firebird
12. The Vigilante

* japán bónusz

Ezen az albumon debütált Erkki Seppänen énekes, aki azóta is a bandát erősíti.

Szerintem remek választás volt Erkki, a hangja tökéletesen passzol a Dreamtale zenéjéhez, hibátlanul hozza a magasakat, nem "vinnyog", nem vékonyodik el a hangja, és a mélyebb tartományokban is magabiztosan mozog.

Nagyjából az első szám tizedik másodpercéig megvettek kilóra. Lady Dragon. Azt hiszem ennél jobb cím egy igazi, power metalos fantasy rajongónak nem kell. A kezdés, a tempó, a dallam mind-mind hamisítatlan POWER. A szöveg gyermekesen "eredeti", de az ugyebár senkit se érdekel:). A felelgetős, majd ikerszóló a billentyűvel és a gitárral szinte tökéletes.

Ismerkedésnek a zenekarral ez a dal tökéletes választás.

A Yesterday's News középtempós folytatás, már-már pop-os refrénnel (az európai verzióban ezzel a dallal indul az album).

Az Eyes of the Clown méltó társa a Lady Dragonnak, itt is kiemelném a szólókat.

A Payback már annál súlyosabban indul, itt a sebesség is csökken. Erkki itt ereszti ki igazán a hangját először az albumon.

A Failed States egy kicsit kilóg a sorból. A kezdés egészen Rammsteines. Itt egészen mélyen énekel (önmagához képest persze) Erkki. Egyedül a refrén az, ami igazán Dreamtale-es.

Az album második fele kicsit leül, a Take What the Heavens Create még közép, a Great Shadow megint lassabb, valamint a kötelező ballada sem hiányozhat, ez a No Angels No More (itt egy vendégénekes hölgy is szerepet kap Netta Eklund személyében.).

Hogy ne veszítsük a reményünket a zenakarban, arról az utolsó két dal, a Firebird, és Vigilante gondoskodik. Itt visszatér a sebesség, és a gyors szólók sem hiányoznak. Remekül keretbe foglalják a albumot.

Azt hiszem, első hallásra tökéletes találkozás volt a Dreamtale-el ez az album. Azóta is igazi rajongójuk vagyok, sajnos élőben még nem láthattam őket, de nagyon remélem, hogy egyszer ez is bekövetkezik.

KiB

Nálam a metal iránti rajongás valahol gyerekkorban kezdődött, bár akkor még nem tudtam róla:)
Apámék régi lemezei között felbukkant egy Judas Priest album (Defenders of the faith), és ugyan eme lemez hallgatásánál még masszívan tiltakoztam, valószínű komoly hatással volt rám a jövőre nézve. Később valahonnan került a birtokomba kazettán Iron Maiden és Manowar is.

Viszonylag későn kerültem igazán közel a metal zenéhez. Már 20 fölött voltam, amikor egy születésnapra megleptek egy Manowar jeggyel (a megboldogult Summer Rock fesztiválra).
Kicsit izgulva elindultam tehát az első koncertemre. Az ottani élmény azóta is meghatározó, ott váltam rockerré.
Onnantól igyekeztem beszerezni mindent, amit csak lehet, legális, és (sajnos) nem legális módon is.
Több zenekarral még TV-n keresztül ismerkedtem meg, a régi A3 csatornán leadott heti (!) 1 óra rock-műsorból. Stratovarius, Sonata Arctica, Nightwish. Ezeket mind ott láttam/hallottam először.
Utána már koncerteket néztem, és úgy kutattam a zenék után, ami már hozott magával mindent.

Eleinte a metal több műfajába is "belekóstoltam", de mindig is a power metal volt a meghatározó. Edguy, Helloween, Gamma Ray, Sonata, Strato, Rhapsody, Manowar, Freedom Call, ezeket kezdetektől hallgatom.
Mostanra eljutottam odáig, hogy poweren kívül szinte alig hallgatok más stílust. Ez a fajta himnuszos, hihetetlenül gyors zene szerintem messze a legjobb, akárki akármit mond:)
Az utóbbi időkben sok-sok "kis" zenakar is kedvenc lett, ezen a blogon ezeket szeretném majd a későbbiekben bemutatni.

A "hivatalos" történethez pedig segítségül hívnám a wikipedia-t, nálam sokkal részletesebb le tudták ott írni a lényeget:

"Noha Észak-Amerikában viszonylag underground stílusnak számít, Európában, Japánban és Dél-Amerikában nagy népszerűségnek örvend. A power metal az életvidám, epikus dallamokra és témákra koncentrál, mellyel a hallgató pozitív érzéseire, a hősiességre és a kedélyességre gyakorol hatást.[104] A „happy metal” hangzás alapreceptjét a német Helloween alakította ki az 1980-as évek második felében, az erőteljes riffek, a dallamos megközelítés, a Judas Priestre és Iron Maidenre jellemző magashangú, „tiszta” énekstílus és a sebesség kombinációjaként. Yngwie J. Malmsteen Rising Force (1984) albuma döntő szerepet játszott a „húrtépésnek” (shredding) nevezett ultragyors gitárjáték népszerűsítésében, valamint a metal és klasszikus zenei elemek összeházasításában, melyek komoly hatással voltak a power metalra. A kilencvenes években Timo Kotipelto énekes beszállásával a finn Stratovarius vált a műfaj vezető csapatává Európában.
Sok mai power metal zenekar, mint például az amerikai Kamelot, a finn Nightwish, a német Blind Guardian és az olasz Rhapsody of Fire (korábban szimplán Rhapsody) alkalmaz billentyű-orientált „szimfonikus” megszólalást, néha nagyzenekart és operaénekeseket is csatasorba állítva.
Az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek első felében alakult ki egy szintén power metalnak nevezett vonulat a NWOBHM hatására olyan zenekarokkal, mint a Savatage, a Metal Church, a Vicious Rumors, a Jag Panzer, a Helstar, a Liege Lord vagy a Manowar. Az amerikai power metal zenekarok a szokottnál keményebb riffekkel játszották a heavy metalt, de a thrash metalra hatással lévő hardcore punk befolyás nem érte őket. Ezek a csapatok olyan „gitárhősöket” adtak a műfajnak, mint Vinnie Moore (Vicious Rumors), Joey Tafolla (Jag Panzer) vagy Chris Oliva (Savatage) vagy éppen Joey DeMaio (Manowar). A nyolcvanas évek US power metal zenekarait a metal műfaj mai stílusirányzatai szerinti felosztásban már inkább tradicionális heavy metal kategóriába sorolják."


KiB

Sziasztok! 

Üdvözlünk mindenkit az "ismeretlen" power metal bandákat bemutató oldalon.

Imádjuk a Metált! Majdhogynem az összes stílust. De a metálon belül is legjobban a Power Metalt. Hazánkban (sajnos) nem annyira elterjedt ez a szó szerint fantasztikus zenei stílus, ezért célunk bemutatni, ismertetni a kevésbé vagy egyáltalán nem ismert külföldi illetve hazai bandákat és azok albumait

Előfordulhat természetesen, hogy kilépünk a szigorúan vett power metal stílusból. Igazából ami tetszik, arról igyekszünk írni.

Még rutintalanok vagyunk, így a kezdeti fogalmazások nem biztos, hogy hibátlanok lesznek, de igyekszünk:)

Mivel nem vagyunk kritikusok, így túl hosszú bejegyzések nem lesznek, inkább rövid bemutatók, leírások.

Pethi

KiB