Mai írásom egy régi nagy kedvenc, a már (sajnos) feloszlott Nostradameus. Egy újabb banda Svédországból, azon belül is Göteborgból. Göteborgi metal? Nyilván sokaknak rögtön a Dark Tranquillity ugrik be elsőre. "Szerencsére" csak a város a közös pont. Azért írom idézőjelbe, mert szeretem a DT zenéjét. A Nostradameus esetében (legalábbis az első pár lemezen) igazi turbó power metalról van szó...azt pedig szeretjük:).

Utolsó ismert felállásuk:

A banda 1998-ban alakult. Sajnos az első három, igazán jó album után átváltottak thrash-be, ami (nekem legalábbis) csalódás volt. Bár rég nem hallgattam az utolsó lemezeiket, lehet kéne megint egy próbát tenni.
Most a 2000-ben kiadott első lemezüket mutatnám be, ez a Words of Nostradameus.

1. Words of Nostradameus
2. The Vision
3. Out of This World
4. Nightmare Prophecy
5. Without Your Love
6. Master of the Night
7. Black Fate
8. The Crown's Inn
9. Resurrection
10. Brother in Chains
11. One for All, All for One

Egy nem túl hosszú intro után beindul a darálás. Remekbe szabott turbók sorakoznak az albumon, alig-alig törik meg a lendület. Igazán csak egy balladára (Without Your Love) lassítanak a srácok, meg egy nagyjából 1 perces midtróra (Resurrection), ezeken kívül gyorsabbnál gyorsabb tételeket robbantanak az arcunkba.

Az énekes hangja jobban működik magasabb tartományokban, mélyen kicsit egyhangú. Szerencsére inkább a magasakat hozza, főleg a refréneknél (és a scream-ek sem hiányoznak).

A lemezen hemzsegnek a jobbnál-jobb turbó-himnuszok, de egy kiemelkedik. Ez a One for All, All for One. Ha egyszer csinálok egy 10-es listát a legjobb refrénekről, ez a dal a top 3-mas lesz, az tuti. 

Egy remek zenekar szinte hibátlan bemutatkozó albuma, amit érdemes meghallgatni.

Az ősidőkben volt szerencsém látni őket élőben. Egy "megboldogult" koncerthelyszín egy "megboldogult" bandával. Fáj a szívem mindkettőért.

KiB

Hát bevallom és aláírom, nem a legeredetibb név egy PM bandának, nem hiszem hogy sokat gondolkodtak volna a nevükön a srácok. Lehetett volna akár Steel Storm is, kb. ugyanolyan "fantáziadús" (egyébként mit ad isten, van ilyen nevű orosz banda). 

Na de! Különlegesség bennük, hogy bár skandinávokról van szó, nem svédek és nem is norvégok, és nem is finnek. Haaaneeem igen, dánok! Valljuk be, Dánia nem egy metál nagyhatalom (persze vannak ott is bandák nyilván, lásd King Diamond).
Ennyi bevezető után térjünk is rá magára az albumra, ami a banda debütáló albuma és egyben a legjobb is szerintem a nyolc megjelent lemezük közül.

 
  1. Final Crusade
  2. When the Heroes Fall
  3. Rise of the Rainbow
  4. Metal Victory
  5. Thunderstorm 
  6. Behind the Mirror
  7. Warriors of Steel
  8. Battle of Freedom
  9. Glory to the King
10. Angel of Light 
11. Until the End
12. Riding Free
13. Under Jolly Roger (Running Wild cover)


Nos a borító elég fincsi, mi is jut róla eszünkbe? Nem, nem az hogy homoerotikus! Hanem EPIC!!!!, és nagyon hangulatos, akárcsak a lemezen található számok. Ugyanis ez egy igazi Epic PM album, telis-tele hatalmas metál himnuszokkal, sebességgel, gyilkos szólókkal és hangulattal. Már a számok címe is nyálcsorgatásra késztet.
Az énekes Martin Steene névre hallgat, és bizony néhol nem árt hozzá egy kis erős idegrendszer. Ugyanis cérnahangú barátunk nem a legnagyobb és legjobb énekes a szakmában - nem rosszabb mint André Matos, akit valamiért az egekig istenítenek, amit a mai napig nem vagyok képes felfogni, hogy miért - de azért annyi egyediség van benne, hogy simán fel lehet ismerni őt.
Az első számtól a kilencedikig baromi élvezetes minden. Középtempótól a gyorsig minden van, gigantikus refrének, tömeggyilkos szólókkal megspékelve. Aztán jön a leggyengébb szám, az Angel of Light című ballada. A címe is elég giccses és nem is az a baj, hogy ballada hanem az, hogy egyáltalán nem illik a többi szám mellé. Maga a stílusa is tök eltérő, úgy hangzik az egész szám, mintha egy csajozni vágyó, szemükbe lógó hajú egyetemisták májerkodnának. Szörnyűűűű...
De aztán szerencsére visszatérnek és szerintem a PM világ egyik legjobb refrénű számát az arcunkba robbantják, az Until the End-et. Tökéletes szám.

Az utolsó szám egy király happy Riding Free, majd egy ráadás, Running Wild klasszikus feldolgozás, az Under Jolly Roger. Ez is jól sikerült nekik.

Aki szomjazik egy kicsit is a gyors, turbó, epikus, együtt éneklős PM-re, az megtalálja ebben az albumban az egészen biztos.

Legjobb számok: Until the End, Until the End, Thunderstorm, Glory to King,  Riding Free, Until the End

Pethi

Seven Kingdoms....na vajon miről szólhat ennek a remek amerikai (egy újabb US power, ami egészen európai:) ) banda zenéje? Bizony, Trónok harca, minden mennyiségben, power előadásban, női énekessel.

Jelenlegi felállásuk:

A zenekar 2007-ben, alakult, abban az évben rögtön ki is adták első albumukat. Ekkor még nem Sabrina énekelt, ő a második albumtól a fronthölgy. 

2012-ben jelent meg harmadik lemezük The Fire is Mine címmel.

1. Beyond the Wall
2. After the Fall
3. Forever Brave
4. Flame of Olympus
5. Symphony of Stars
6. The Fire Is Mine
7. Kardia
8. Fragile Minds Collapse
9. In the Twisted Twilight
10. A Debt Paid in Steel
11. The King in the North

Rövid intro után belecsapnak az amerikai srácok. Szerencsére ők sem spórolnak a sebességgel. Power lemezeken még mindig egy kicsit különlegességnek számít a női ének, főleg a nem áriázós fajta. Sabrina hangja tökéletesen illeszkedik a zenéhez.

A gyorsabb számok (After the Fall, Forever Brave, Flame of Olympus) tökéletesen kezdésnek bizonyulnak.

A kezdeti sodró lendület az album közepéig kitart, aztán kicsit lassul a sebesség (sajnos), de a minőség nem gyengül. Himnuszos refrének, középtempó, kórus, ami csak kell:). A kötelező ballada (Kardia) után ismét visszatér egy kicsit a sebesség, néhol egy thrashes beütéssel (Fragile Minds Collapse). Az album végére marad egy hosszabb, kórussal megtámogatott tétel, ami méltó lezárása ennek a jó kis albumnak.

Aki szereti a Trónok harcát (én így vagyok vele), és a jófajta powert, az bátran tegyen egy próbát, nem fog csalódni. 

KiB

Nagyon régóta kerestem olyan zenét, ahol megfér egymás mellett az igazi poweres turbó, és a death-es hörgés. (Igen, tudom, hogy Children of Bodom, őket is nagyon szeretem, de ők szerintem kevésbé power.) És végül meg is találtam. Ők a Crimson Shadows kanadából. Ezek a srácok Dragonforce-al álmodtak, és Bodommal ébredtek. A Bodommal ellentétben (szerintem) nekik teljesen power az alap, amire a hörgés megy, és a tiszta refrének is a poweres részt erősítik. 2013-ban megnyerték a wackenes Metal Battle-t.

Jelenlegi felállásuk:

2014-ben adták ki második albumukat Kings Among Men címmel.

1. March of Victory (Intro)
2. Rise to Power
3. Heroes Among Us
4. A Gathering of Kings
5. Maidens Call
6. Braving the Storm
7. On the Eve of Battle (Intro)
8. Freedom and Salvation
9. Dawn of Vengeance
10. Moonlit Skies and Bloody Tides

Ezen az albumon (és az elsőn is) kőkemény turbók sorakoznak megállás nélkül. Tényleg olyan tempóról beszélünk, ami bőven elférne akármelyik Dragonforce albumon. Ahogy a szólók is. Döbbenet, amit ezek a srácok tudnak.

Egy igazán epikus introval indít a lemez, utána pedig gyors, gyorsabb, TURBÓ. (Nem tudok mást írni, egyszerűen hihetetlen:) ). Nehéz szétválasztani a számokat, igazából egy tempóban megy végig az lemez, de egy percre sem válik unalmassá.

A "leglassabb" szám (aminek csak az alaptempója lassul be egy kicsit, a lábdob valami elementáris erővel pörög) a kedvencem, ez a Braving the Storm. Ebben egy olyan szóló van (a majdnem 7 perces dalból 4 !! perc), hogy nem hittem a fülemnek.

A lemez közepén van egy, nem egész egy perces midtro pihenésnek, aztán folytatódik a tekerés ezerrel.

Egyszerűen imádom ezt az albumot, meg a zenekart is. Egyszer volt szerencsém látni őket itthon, nagyon durvák voltak élőben is. Sikerült pár szót váltani velük, nagyon szimpatikus, fiatal banda. Remélem járnak majd még felénk.

KiB

ÁÁÁ Desdemona. Minő szép és költőies név egy Brutal Death Metal bandának. Brutal Death Metal??? Dehogyis, naná, hogy Power Metal bandáról van szó. Méghozzá egy 1997-ben alakult olasz bandáról, akik sajnos azóta feloszlottak. 

A nevükből kiderülhet, hogy nem utálják a költészetet, a 2001-ben kiadott, részemről tökéletes Lady of the Lore c. albumuk majdnem egésze Shakespeare-i és elképesztően jó.

Az összes szám szinte tökéletes. A srácok szerencsére igazán szeretik a Power Metalra oly jellemző turbó tempót. A dallamok, refrének annyira fülbemászóak, hogy a könnyem kicsordul tőlük. Itt a refrének annyira felemelőek lettek, hogy az ember kedve sokkal jobb lesz tőlük. Nem olyan Freedom Call-osan happy leszel, hanem olyan reményekkel teli, mint a himnuszosabb Stratovarius számoknál. 
Jó-jó, nagyon jó dallamok és refrének, de milyen az énekes? Hát nekem az egyik kedvenc Power énekesem, név szerint Andrea "nem nő, hanem férfi" Marchisio. Ő jelenleg szintén PM-t játszó Highlord-ba nyomja, ha ez mond valakinek valamit. Hát nekem mond. Hangja, mint egy bárdé, és esküszöm, lehet kicsit túlzás, de komolyan mondom, romantikus. Ha egy nőt akarnék elcsábítani énekkel, elcsépelten az ablaka alatt, hát ezt a fickót kérném meg erre a feladatra.
Zenéjükben érezhető a tipikus olasz PM (Rhapsody, Derdian) neoklasszikus elemekkel, de itt-ott nyugodtan mondhatnám már komolyan neobarokknak is akár, mert annyira de annyira...

A bemutatóm elején említettem, hogy szeretik a költészetet a skacok, ennek ékes példája hogy 7. számuk az albumon If I Were Fire (S'i' fosse foco) címmel konkrétan egy középkori olasz költő, Cecco Angiolieri versét metálositották meg, ami minden idők egyik nagy kedvence lett nekem. Ha ez a szám nem felemelő, akkor fogalmam sincs mi az. Na és a provokatív szövege (a középkori kőkemény keresztény Olaszországban elég rizikós lehetett egy ilyet írni) zseniális. Nézzétek csak, remélem értitek:

If I were fire, I'd burn the world;
If I were wind, I'd pester it;
If I were water, I'd sink it;
If I were God, I'd plunge it;

If I were the Pope, I'd be gay,
'cause I'd torment all the Christians;
if I were emperor, I'd be good:
'cause everybody's heads I would cut down.

A banda később kiadott még 1 albumot Look for Yourself (A Tale of Love and Pride) címmel 2004-ben, de nagy bánatomra annyira semmitmondó, unalmas lett, hogy nem is foglalkoznék vele többet. Ami jó volt az első albumukban, gyakorlatilag azt kivették a másodikból.
Pedig ez egy igazi alulértékelt, ismeretlen Power Metal gyöngyszem...

Legjobb számok: mindegyik, kivéve az Othello's Crying, mert az egy ballada :P

Pethi
 

Japán...átmerészkedek. Ahogy rengeteg power zenekar is "átmerészkedik", mert ott bizony nagyon is imádják a metalt. Egylemezes bandák is adnak ki "japán-bónuszokat". Ismertebb japán zenekarok közé tartozik az Animetal, vagy a Galneryus.

Az Omnyo-Za inkább heavy-powert játszik (közelebb a heavyhez), női énekessel a fronton. A zenekar 1999-ben alakult, azóta 12 (!!!) lemezt adtak ki, volt, hogy egy éven belül kettőt. Ami számomra igazán különleges, hogy 18 év alatt alig volt tagcsere, egészen ritkaság. Egyedül a dobos lépett ki, élőben megoldják vendégekkel.

Jelenlegi felállásuk:

2002-ben adták ki harmadik lemezüket Kohjinrasetsu címmel. Nem volt egyszerű fonetikus leírást találni a dalokhoz, legtöbb helyen japánul van írva:).

1. 羅刹 - Rasetsu
2. 朧車 - Oboroguruma
3. 煌 - Kirameki
4. 牛鬼祀り - Ushioni Matsuri
5. 烏天狗 - Karasu Tengu
6. 陽炎忍法帖 - Kagerou Ninpouchou
7. 月に叢雲花に風 - Tsuki ni murakumohana ni kaze & kurozuka
8. 組曲「黒塚」～安達ヶ原 - Adachigahara
9. 組曲「黒塚」～鬼哭啾々 - Kikokushuushuu
10. おらびなはい - Orabinahai

Saját bevallásuk szerint a japán mitológiáról és folklórról zenélnek. Az énekes hölgynek nagyon szép hangja van, néha pedig a basszusgitáros is besegít. Az album nagy része inkább a középtempót tartja, de van néhány igazán gyors tétel is, valamint egy csodaszép ballada (8. 組曲「黒塚」～安達ヶ原 - Adachigahara). A riffek végig zúzósak, a szólók kiválóak, a hangzás is nagyon jó. Személyes kedvencem a remekül hangzó 組曲「黒塚」～鬼哭啾々 - Kikokushuushuu:). Fogalmam sincs miről szól, de az nem baj. Sajnos ehhez nem találtam sehol videót.

Kedvcsinálónak viszont itt egy Trooper feldolgozás:

Nem kimondott power album, de érdemes egy próbát tenni velük, már csak azért is mert anyanyelvükön énekelnek, ami mindig különleges.

KiB

Egy újabb nagy kedvenc Spanyolországból. Tényleg érdemes arrafelé is körülnézni, mert nagyon tehetséges bandákat találhatunk, akik valamiért (nálunk legalábbis) nem igazán ismertek. Szóval Vhäldemar. A csapat 1999-ben alakult, azóta számos tagcserén átestek, csak az énekes, és az egyik gitáros maradt. Legutóbb az alapító basszusgitáros Oscar Cuadrado lépett ki, aki azután a banda menedzsere lett.

Jelenlegi felállásuk:

Első albumukat 2002-ben adták ki, amit egy éven belül követett a második, után viszont viszonylag sok idő telt el a harmadik lemez kiadásáig. 2011-ig kellett várni a Metal of The World-re.

1. River of Blood
2. Dusty Road
3. Saints of Hell
4. Metal of the World
5. Wartime
6. My Nightmare
7. Wild Hearts
8. Bastards
9. Action
10. Light & Darkness
11. Arrows Flying High
12. Bach's Invention
13. Old King's Visions (III)

Nem nagyon szeretek zenekarokat (albumokat, számokat, dallamrészleteket) összehasonlítani, de a Vhäldemar esetében eléggé tetten érhetőek a nagyok hatásai. Itt bizony jó adag Gamma Ray, Primal Fear kihallható a dalokból. Ellentétben a Sylvania-val, ők nagyon is a német vonalat követik. Ami persze nem baj, mivel igencsak minőségi POWER-t tesznek le az asztalra:).

Két középtempós zakatolással indítunk (River of Blood, Dusty Road), aztán egy igazi turbót kapunk az arcunkba Saint of hell címmel. Primal Fear-es döngölés a címadóban. A Wartime zúzása után kicsit belassul az album. Váltják egymást a középtempós szerzemények egészen a végéig (csak az Action tekeri fel a tempót). Egy rövid instrumentális szösszenet után érkezik az Old King's Visions (part III). Na ez a dal letépi az ember fejét, az biztos, messze a legjobb tétel az egész albumon.

Kiváló énekhang, remek hangzás, földbe döngölő zakatolások, és gyorsabbnál gyorsabb turbók. Nem a legeredetibb zene, de minden power-rajongónak hallania kell.

KiB

Olazországban remek power metal bandákat lehet találni, talán a leghíresebb (és a szimfonikus power metal egyik ősatyja) a Rhapsody, amit remélem, senkinek nem kell bemutatni:). A Derdian talán kevésbé ismert, pedig nem most kezdték a szakmát.

Jelenlegi felállásuk:

A zenekar 1998-ban alakult, de első albumukat csak 2005-ben adták ki. Azóta viszont elég termelékenyek. Kilenc év alatt kiadták öt albumot, majd tavaly egy válogatást, Revolution Era címmel, ezt fogom most röviden bemutatni.

1. Overture - Apollo Papathanasio (Spiritual Beggars)
2. Burn - Henning Basse (ex-Metalium, Brainstorm)
3. Beyond the Gate - Gianluca Perotti
4. Battleplan - Damnagoras (Elvenking)
5. I Don't Wanna Die - D.C. Cooper (Royal Hunt)
6. Screams of Agony - Mark Basile (DGM)
7. Lord of War - Fabio Lione (Rhapsody of Fire, Angra)
8. Forevermore - Elisa C. Martín (ex-Dark Moor)
9. Eternal Light - Roberto "Ramon" Messina (ex-Secret Sphere)
10. The Hunter - Ralf Scheepers (Primal Fear)
11. Black Rose - Andrea Bicego (4th Dimension)
12. Incitement - Leo Figaro
13. New Era - Elisa C. Martín (ex-Dark Moor), Terence Holler (Eldritch)
14. Cage of Light - Apollo Papathanasio (Spiritual Beggars)

A Revolution Era az első három albumuk legjobb (tényleg) dalainak újra felvett változata, egy rakat híres (és kevésbé híres) énekessel. Bevallom őszintén, én nem tudom, hogy zajlik egy ilyen "vendégeltetés". Egy-egy dal esetében gondolom még könnyebben megoldható, de hogy ennyi remek énekest hogy lehet összelapátolni egy albumra, az számomra rejtély. Mondjuk egy Fabio Lioneval, vagy egy Ralf Scheepersel nehéz lenne mellélőni. De ott van például Gianluca Perotti, Leo Figaro, vagy Mark Basile. Mind-mind kiváló hanggal rendelkeznek. Az mondjuk lehet az én szegénységi bizonyítványom, hogy még sose hallottam a nevüket.

A számok között (szerencsére:) ) többnyire gyorsabb szerzemények találhatók (Beyond the Gate, Lord of War, Screams of Agony), csak néha törik meg a lendületet egy-két középtempóval, vagy balladával. Számomra a legjobb pont nem egy igazán gyors tétel, hanem egy lassabb szerzemény (viszonyítás kérdése persze:) ), a The Hunter. Ez a szám alapból is telitalálat, de Ralf hangja rengeteget hozzátesz.

Sikerült kétségkívül az első 3 album legjobb számait összerakni. Aki most ismerkedne a bandával, annak kiváló alap lehet ez az album.

KiB

Finnország szinte szó szerint termeli ki magából a jobbnál jobb metal bandákat, szinte mindenféle stílusban. A nagyok (Sonata, Stratovarius) nyomán csak nőnek ki a hóból a tehetséges fiatal power metal zenekarok. A Dreamtale után egy újabb ilyen zenekart szeretnék bemutatni, ők az Astralion.

A banda 2011-ben alakult, az Olympos Mons (róluk is írok majd) "folytatásaként". Egyedül énekes fronton maradt az állandóság, a banda többi tagja lecserélődött. 

Jelenlegi felállásuk:

Mondjuk ahhoz képest, hogy finn a zenakar, túl sok finn arcot nem nagyon lehet benne találni, de ez igazából mindegy:).

Eddig két albumot adtak, én sorrendben a másodikat fogom bemutatni, ez az Outlaw.

Egyszer leírom itt az elején, mindenki tegye oda a dalokhoz, a refrén és a szóló mindenhol kiváló:).

Egy viszonylag hosszú dallal (Deathphone (Final Destination) ) nyit az album, kellemes középtempó.

A Black Adder-ben feltekerik a srácot a tempót maximumra, igazi turbó, ezeket szeretjük:). 

Egy kicsit lassabb a Sacrificed & Immortalized, a duplázó szinte végig darál. Azért a refrénre visszatér a sebesség:).

A Be Careful What You Wish For súlyosan döngöl végig, igazi headbengelős dal. A szólóra jön a tempó, ahogy kell.

És akkor érkezik a Nightmares Never Give Up...ez egy hihetelen dal, messze a legjobb az egész albumon, de talán a 2+2 lemezen is. Ennyire eltalált refrént, szólót, mindent. Az egyik legjobb tubó-power, amit eddig hallottam, pedig nagy a verseny:)...IMÁDOM!

A "kötelező" ballada, a Wastelands of Ice szintén remek, nem lóg ki a sorból. Mint minden finn zenekarnak, az Astralionnak is kell egy dal a jégről...

...hogy aztán egy kis sebesség kíséretében elrobogjunk a vadnyugatra az Outlaw-ban. Majdnem hozza a Nightmares... színvonalát, ez a dal is hibátlan.

Még melegebb tájakra kalauzol a nem sokkal lassabb Ghosts of Sahara. Itt még én is elviselem a meleget:). 

Kb. az Outlaw folytatása a Heading West, turbó ismét, nem is részletezem már, ez a dal is zseniális.

Egy jó hosszú tétellel búcsúzik az album, a 10 perces The Great Palace of the Sea-vel (kis híján végighajózzuk az egész Földet:) ). Epikusabb dal, akusztikus szóló, méltó lezárása az lemeznek.

Az Astralion-t minden power-rajongónak hallania kell, a finn srácok nem okoznak csalódást.

KiB

Az amerikai és európai power metalt nehéz összehasonlítani. Legtöbbször nem is nagyon keveredik át egyik "oldal" a másikra. Csak néhány US power banda tudott igazán befutni Európában (pl. Manowar, Iced Earth). 

A Noble Beast 2007-ben alakult Minnesota-ban. Szerintem az egyik "legeurópaibb" US powert játszák (nem is akármilyen szinten), noha azért hallatszik a zenéjükön, hogy honnan is jöttek.

Jelenlegi felállásuk:

Első (és eddigi egyetlen) lemezüket 2014-ben adták ki Noble Beast címmel.

Mindenféle intro vagy egyéb közjáték nélkül indítják az albumot az Iron Clad Angels-el. Zúzda a javából, remek power-scream az elején, kiváló nyitása a lemeznek.

Középtempós zakatolás a Behold the Face of Your Enemy-ben. 

Iced Earth-ös áthallás a Master of Depravity-ban, számomra ez a szám a gyengébbek közé tartozik. (Lehet nem elég gyors?:) ) A refrén és a szóló azért ment a helyzeten. Nem rossz szám ez sem természetesen, csak a többihez képest gyengébb.

A Dragon Reborn megint egy lassabb szám. Utóbbi három dalnál lehet igazán hallani, hogy mi a különbség az EU, illetve a US power között.

A következő két tételt egybevenném (We Burn - Noble beast), Két igazi POWER örület. A We Burn szólója és refrénje (igazi himnusz:) ) egyértelműen az egész album egyik csúcspontja. Ugyanez elmondható a címadóról is, sőt, a Noble Beast ikergitáros szólója, ha lehet, még jobb.

A Peeling Back the Veil-el ismét lassabb vizekre evezünk. Remek szóló és refrén ismét. (Kezdem sokat ismételni ezt a dolgot, de hát ez az igazság:) )

A Disintegrating Force már-már thrashes aprítása kicsit kilóg az sorból, de a világon semmi baj nincs vele. Jó kis zúzás megy végig.

A On Wings of Steel egy újabb középtempó, igazi együtténelkős refrénnel. A szóló itt is zseniális.

A befejező Nothing to Repent a maga nyolc és fél percével a leghosszabb tétel a lemezen, sajnos pont egy kicsit gyengébb, mint a többi, de semmit nem ront az összképen.

Kiváló albumot hoztak össze az amerikai srácok, remélem lesz (hasonló minőségű) folytatása.

KiB