A Heavenly-s cikknél írtam, hogy Franciaországban nehéz power metal bandát találni. Spanyolországban sem sokkal könnyebb, talán a Dark Moor említhető nevesebb zenekarnak. De van ám jófajta zene arrafelé rajtuk kívül is, elég a Druidas-t, vagy a Vhäldemar-t (róluk is fogok írni valamikor), vagy jelen írásom tárgyát, a 2006-ban, Valenciában alakult Sylvania-t említeni.

Jelenlegi felállásuk:

Ritka, hogy egy nem angol zenekar a saját nyelvén ad ki albumokat. Gondolom kevesen akarnak kockáztatni, és inkább angolul adják elő dalaikat. Egész más hangzást ad a dolgoknak, akár egy feldolgozás, akár egy saját dal más nyelven történő kiadása. A Sylvania utóbbiak közé tartozik. És azt kell mondanom, nagyon jót tesz a zenéjüknek a spanyol nyelv. Első albumukat 2011-ben adták ki, Lazos de sangre címmel.

1.  Mirando al cielo
2.  Lazos de sangre
3.  Buscando un camino
4.  Jugando a ser Dios
5.  La princesa prometida
6.  No se que será de mi
7.  Sal de tu prisión
8.  Raíz de la ilusión
9.  Al caer la noche
10.  Mi juicio final
11.  Desátame (Mónica Naranjo cover)

Ezen az albumon még Ángel Ortiz énekel, őt váltotta később Alfonso Arróniz.

 A "kötelező" intró uán (Mirando al cielo), ami egyébként nagyon dallamos, sok zongorával, a srácok "belecsapnak a lecsóba".

Egy remek turbóval, a címadóval (Lazos de sangre) indul az utazás spanyolországba. Tényleg egész másképp hangzik spanyolul ez a zene. Nem is nagyon érdemes összehasonlítani más, angolul éneklő bandákkal. Kapunk egy elég hosszú (és nagyon jó:) ) szólót.

A Buscando un camino már kicsit lassabb, sok váltással. A refrén itt is nagyon dallamos, de ez jellemző az egész albumra.

A Jugando a ser Dios jó kis headbanggel indul, hogy aztán laza középtempós refrénbe váltson. Ez a váltás végig megmarad ebben a dalban. Itt is nagyon technikás a szóló.

A La princesa prometida-ban visszatér jó barátunk, a sebesség:). Himnuszos refrén (ismét:) ), a szólót élmény hallgatni.

Nagy meglepetés lett volna egy spanyol album ballada nélkül. No se que será de mi. Szép dallam, akkusztikus gitár, kiváló ének Angel Ortiztól.

A Sal de tu prisión egy középtempósabb zakatolás, szintén remek szólóval, ami egy kis furulyaszóval van megtámogatva.

A Raíz de la ilusión egy instrumentális dal, valami hihetetlenül szép akkusztikus szólóval. Tényleg hallani kell. Sajnos a második felében ezt elrontják egy elektromos gitáros betéttel, ami önmagában nem is volna rossz, de az elejéhez képest borzalmas.

Egy jó kis zakatolással haladunk tovább (Al caer la noche), ami elvezet minket a lemez csúcspontjához.

Ez pedig egyértelműen a Mi juicio final. Számomra ez a TÖKÉLETES POWER METAL dal, a maga több, mint 14 (!) percével. Egyszerűen hibátlan. Itt aztán van minden, amiért ezt a stílust imádni lehet. Lassabb részek, kórus, egy kis női éneklés, sok váltás, turbó refrén, ami kellően himuszos, és egy olyan szóló....nehéz szavakba önteni. Ezt a számot nagyon sokszor hallgattam meg egymás után, sosem elég belőle. Tényleg fantasztikus. Ja, és mindezt még ráadásul spanyolul:).

Az album végén helyet kap egy feldolgozás is, Desátame címmel. Azt nem tudtam kideríteni, hogy Monia Naranjo énekel-e, de a dallal semmi probléma.

Ha más miatt nem is, a spanyol nyelv miatt mindenképp különleges ez az album, de önmagában is megállja a helyét. Kiváló Power metal alkotás.

KiB

Ha Franciaországon belül keresünk power metal zenekarokat, bizony komolyabban a dolgok mélyére kell ásni, mert nem egyszerű vállalkozás. Van prog power, heavy/power, de szintíszta power metalt csak a HEAVENLY játszik...nem is akárhogy.

Jelenlegi felállásuk:

A Heavenly 1994-ben alakult Párizsban. A rendkívül fiatal (alapításkor 14 éves!!!) Ben Sotto az egyetlen, aki azóta is tagja a bandának. Első lemezük 2000-ben jött ki Coming from the Sky, címmel. Nyugodtan nevezhetjük őket a francia Helloweennek, egyértelműen felfedezhető minden eleme a legendás zenekarnak. De említhetjük még velük kapcsolatban a Gamma Rayt, korai Edguyt, énekes fronton pedig azonnal Rob Halford ugrik be.

Én most a második, talán a legjobb (nehéz a választás) albumukat mutatnám be, a 2001-ben megjelent Sign of the Winner-t.

1.  Break the Silence
2.  Destiny
3.  Sign of the Winner
4.  The World Will Be Better
5.  Condemned to Die
6.  The Angel
7.  Still Believe
8.  The Sandman
9.  Words of Change
10. Until the End

Egy remek intro (Break the Silence) nyitja az albumot, ami alapján egy könnyed kis középtempós albumra számíthatnánk. Ennél nagyobbat nem is tévedhetünk, mert ami ezután jön, az turbó, minden mennyiségben.

Igazából nem is tudom ezt az albumot dalonként elkülöníteni. A Destiny-vel elindul az őrület, és az Until the End-el véget ér. Gyorsabbnál gyorsabb tételek, baromi jó szólók, eszement power screamek Soto-tól, tele jobbnál jobb dallamokkal, refrénekkel. Egyedül a The Angel töri meg a lendületet, nagyjából két percre, hogy aztán roboghassunk tovább. Mindegyik dal igazi power gyöngyszem, ebbe az albumba én nem tudok belekötni.

Sajnos az utolsó, 2009-ben kiadott lemez óta nem túl aktív a zenekar, sokat nem is turnéznak (legnagyobb sajnálatomra). Eddig egyedül egy koncert-válogatáson láttam 2 számukat. Nagy álom, hogy eljussak egy bulijukra, de azt hiszem, álom is marad. Pedig......

KiB

Fiatalosság, frissesség, tehetség, remek dallamérzék, epikus refrének...ők a Veonity Svédországból.

Jelenlegi felállásuk:

Ha svéd power metalra gondolunk, lehet sorolni a jobbnál jobb bandákat: Hammerfall, Sabaton, Civil War, Twilight Force. És nem véletlenül. Ezek a bandák bőven tettek le annyit az asztalra, hogy az élvonalban legyenek. Viszont vannak feltörekvő fiatalok is, akik helyet követelhetnek maguknak a nagyok között.

A Veonity szerintem ezek közé a zenekarok közé tartozik. 2013-ban alakultak Vänersborg-ban. Első albumukat 2015-ben adták ki Gladiator's Tale címen.

1.   Into Eternity
2.   Phoenix Arise
3.   Unity
4.   Let Me Die
5.   Slaves in a Holy War
6.   Chains of Blood
7.   For the Glory
8.   Gladiator's Tale
9.   Warrior of Steel
10.  Born Out of Despair
11.  King of the Sky
12.  Farewell

Kezdésnek nem is választhattak volna jobb dalt (címet), mint az Into Eternity. Rögtön kiderül, hogy mi az album vezérvonala: EPIC, EPIC, EPIC, minden mennyiségben. Amennyi himnuszt erre a lemezre összelapátoltak, nehéz überelni. A sebesség megvan, a szólók a helyükön, a refrén pedig...elvisz a végtelenbe:).

A Phoenix Arise-ban a tempó egy hangyányit lassul, de minden a helyén van. Talán az egész album legjobb szólója ebben a dalban hangzik el.

A Unity kellemesen zakatoló tempója viszi tovább a lendületet, szintén himnuszos refrénnel.

A Let Me Die már lassabb, középtempós, jó kis riffekkel nyit. Mindössze (szerintem) két dal van az albumon, ami talán gyengébb, ez az egyik. Nem rossz természetesen, de lefelé lóg ki.

A következő dalban - Slaves In The Holy War - visszatér a sebesség, és az epikusság is rendesen. Akkora himnusz a refrén, hogy az ember legszívesebben kardot ragadna az elnyomók ellen:). TELITALÁLAT.

A Chains of Blood (nálam) egyértelműen az album leggyengébb dala. Bár egy koncerten kellemes "Ó-Ó-Ó"-zásra lehet sarkallni a közönséget a refrénnél:).

Innentől viszont nincs megállás, a For The Glory egy újabb turbó, remek szólóval, és ismét himnuszos refrénnel.

Tökéletes folytatás a címadó Gladiator's Tale. A sebességből sosem elég:). 

A Warrior of Steel minimumra lassít le, de az egész akkora egy TRUE ballada, hogy én kérek elnézést:). Hibátlan, együtt éneklős dal. Akármelyik Manowar albumon elférne ez a nóta.

Egy kellemes kis headbangelésre invitál a Born Out of Despair a maga középtempójával. Ismét kiemelném a szólót, valamit a kórusos részeket.

Az utolsó két számmal - King Of the Sky / Farewell - visszatérünk ismét a szélvész tempóhoz, és a már sokat említett himnuszokhoz. Tökéletes befejezése ennek a kiváló albumnak.

Ki kell emelnem a remek hangszeres szekció mellett az énekes, Anders Sköld teljesítményét (a gitárjátéka mellett). Nekem a hangja Jon Schafferre emlékeztet az Iced Earthből (már amennyire én értek hozzá:) ). Alapvetően mélyen énekel, de amikor kell, akkor bizony jönnek a power-screamek rendesen. Kiválóan teljesít az egész lemezen.

Remek debütáló albummal jelentkeztek a svéd srácok, később pedig semmivel sem rosszabb folytatást raktak le az asztalra, de arról majd legközelebb:).

Remélem valamelyik turné keretében ellátogatnak hozzánk is, ott lenne a helyem az első sorban.

KiB

Na kérem szépen, az én első választásom a Jag Panzer-re esett. Ez az amerikai ősbanda (1981-ben alakultak) szégyenletes módon hazánkban ismeretlen, lefogadom, hogy 10 magyar metálosból 8-9 nem hallott róla. Nagy kár, mivel a híres US Power Metal élvonalbeli tagjai és szinte a stílus alapítói közé tartoznak.

Debütáló albumuk, a szinte tökéletes Ample Destruction volt. Már a szaftos borítón is érezhetjük az igazi 80-as évekbeli, tökös heavy metal érzést. Mert bizony ez egy tökös album. Ebben a zenében aztán nincsen gumicukros szintizés, nincsenek gyermekded dallamok, de még csak ballada sincs (amiket én személy szerint nem igazán kedvelek). Ez egy igazi tökös, kemény Old School Heavy/Power Metal. Ja, és ha még nem mondtam volna, tökös.

Az album jellemzői közé tartozik a középtempó (1db gyors szám van), kevésbé dallamos de mégis fülbemászó refrének, kiváló ének és riffek, riffek, riffek. Az énekes, Harry "The Tyrant" Conklin elképesztő jó munkát végez. A magasat ugyanúgy jól nyomja mint a mélyet. A riffek meg, ha nem akarod, akkor is belemásznak a füledbe.

Szóval röviden mindenkinek ajánlom ezt a bandát és albumot, aki szereti a 80-as évekbeli Old School US Heavy/Power Metalt. Tökös, tökös, tökös!

Legjobb számok: Licensed to Kill, Harder than Steel, Generally Hostile, Reign of the Tyrants.

Pethi

Nautilus - Nemo kapitány hajója. Egy csiga fajta.

Peru - dél-amerikai ország, fővárosa Lima.

Ha ezt a két dolgot összerakjuk, kapunk egy nagyon tehetséges, perui zenekart, akik pofátlanul fiatalon kezdték a dolgot, 2013-ban kiadták első albumukat, és baromi jó POWER-t tolnak. Ők a Nautiluz.

Jelenlegi felállásuk:

A zenekar 2009-ben alakult Limában, az alapító tagok mind 1990 után (!) születtek. Néhány demo és LP után kiadták első albumukat, ez a Leaving All Behind.

1.    Somniac Lifeline
2.    Under the Moonlight
3.    Burning Hearts
4.    The Mirror
5.    Redemption
6.    Unwritten Serenade
7.    Eden's Lair
8.    The Bard
9.    Chasing the Light
10.    Scent of Lust
11.    Leaving All Behind
12.    Beyond The Universe (2013 Version) (Bonus Track) *
13.    The Bard (Orchestral Version) (Bonus Track) *

* japán verzió

Bevallom őszintén, első hallgatásra az album totálisan elment mellettem. Megvolt, hogy jók a szólók, kellőképpen gyors az egész, de a végére kb. semmire nem emlékeztem belőle. Az énekessel sem voltam teljesen kibékülve.

Aztán random hallgatás közben szembejött a Chasing the light. Na onnantól aztán nem volt mentség. Nekiestem még egyszer a lemeznek, és teljesen beszippantott. Az énekessel is "megbarátkoztam", abszolút jól teljesít végig az albumon.

Az intro (Somniac Lifeline) után egyből letarolnak az Under the Moonlight című turbóval. Nagyon hamar kiderül, hogy ezek a srácok, fiatal koruk ellenére (az album kiadása idején is még csak 22-23 évesek) bizony nagyon képzettek. Az elképesztő sebesség mellett is olyan szólókra képesek, hogy az egyszeri power rajongó leteheti a haját...már akinek van:).

A Burning Hearts némileg lassít, bár nem nagyon, jó középtempós bólogatásra ad okot. A szólók alatt a duplázó aprít rendesen, hogy aztán belassuljon a technikás részeknél. Talán a refrén gyengébb egy kicsit.

Ezután a The Mirror és a Redemption ismét hasít, csak néha van egy kis belassulás.

A "kötelező" balladán hamar túl esünk (Unwritten Serenade), ezután ismét egy középtempó érkezik (Eden's Lair) egy hölggyel megtámogatva, ő Ana Lucia Teves. Ez egy kicsit pop-osabb szerzemény, sok billentyűvel a háttérben. A szóló itt is technikás, de ezt eddigre már megszokhattuk:).

A The Bard kis indiános beütéssel indul, hogy aztán átadja a helyét a sebességnek, ami kitart a Chasing the Light-ban is. Ez aztán tényleg le tudja tépni az ember fejét. Itt olyanok a szólók, hogy elsőre nem is hittem a füleimnek. Hibátlan gitár-billentyű olyan sebességgel......beszarás, nincs rá jobb szó.

A vége előtt még "pihenhetünk" egy kicsit a zakatolós (de nem gyengébb) Scen of Lust-al, hogy aztán eljussunk a címadó Leaving All Behind-ig. Még egy utolsót "rúg belénk" a banda, nehogy elfelejtsük, hol is vagyunk. Ez aztán a szélvész tempó kérem. Talán a legnagyobb himnusz az albumon. Legszebb Helloween-i emlékek jönnek elő:).

Minden elismerésem a dobosé, aki szerintem nagyot teljesít végig, de a többiek sem maradnak el tőle teljesítményben. Ilyen fiatalon ilyen albumot lerakni az asztalra...nem semmi.

A bonus trackek között helyet kap egy instrumentális dal (Beyond the Universe), szintén olyan sebességgel és szólókkal, amikre Janne Warman is büszke lehetne. Valamint megkapjuk a The Bard szimfónikus feldolgozását is, ami akármelyik kalandfilm zenéjének is elmenne, nem csökkenti a színvonalat.

Nagyon remélem, hogy nem csak ennyi volt a pályafutásuk, és még adnak ki új lemezt (vagy többet), mert megéri odafigyelni rájuk. Tehetség van bőven, és bár nem újították meg a power metalt, nem vallottak szégyent. Soha rosszabb debut-lemezt.

KiB

Sokat gondolkodtam, hogy melyik zenekar legyen az első, amiről írok. Volt jó néhány jelölt, de végül a Dreamtale-re esett a választásom.

Jelenlegi felállásuk:

A Dreamtale egy (viszonylag) fiatal banda Finnországból. Már ha fiatalnak lehet tekinteni egy zenekart, amelyik 1999-ben alakult. Első lemezük 2002-ben jelent meg Beyond Reality címmel. A tagok sokat cserélődtek, a kezdetektől csak a gitáros, Rami Keränen tartja a frontot, aki a fő dalszerző. A zenéjük nem túl eredeti, bár a harmadik album után már hallhatóan Dreamtale-es (nahát). Leginkább a két finn power nagyágyú, a Stratovarius és a Sonata Arctica említhető velük kapcsolatban. Viszont, amíg a Strato Tolkki távozása óta nem az igazi, a Sonata pedig elmerült a saját útkeresésük ingoványában, addig a Dreamtale (legalábbis szerintem) bejelentkezett a "lepattanóért", és saját magukhoz hűen lemezről lemezre hozzák az igazi, ízes, poweres hangulatot. Az viszont totál érthetetlen a számomra, hogy 7 albummal a tarsolyukban miért nem turnéznak végig legalább Európán. Szinte csak Finnországban, néhány alkalommal pedig Oroszországban léptek fel. Pedig szerintem ezzel a zenével sok nagy név mögött tudnák népszerűsíteni magukat. Remélhetőleg egyszer meggondolják magukat és nekiindulnak...talán felénk is:).

A Dreamtalellel viszonylag későn találkoztam, valahol 2010 környékén (ez idő tájt ismertem meg jó barátomat is, aki itt is fel fog tűnni néha:) ). Addigra túl voltak már 3 albumon, én pedig a negyedik lemezükbe "futottam bele", ez volt a Phoenix (én a japán verziót mutatom be, az európaiban más sorrendben vannak a számok, illetve itt van 2 bónusz dal is).

1.  Lady Dragon *
2.  Yesterday's News
3.  Eyes of the Clown
4.  Payback
5.  Failed States
6.  Take What the Heavens Create
7.  Great Shadow
8.  Between Love and Hate *
9.  No Angels No More
10. Faceless Men
11. Firebird
12. The Vigilante

* japán bónusz

Ezen az albumon debütált Erkki Seppänen énekes, aki azóta is a bandát erősíti.

Szerintem remek választás volt Erkki, a hangja tökéletesen passzol a Dreamtale zenéjéhez, hibátlanul hozza a magasakat, nem "vinnyog", nem vékonyodik el a hangja, és a mélyebb tartományokban is magabiztosan mozog.

Nagyjából az első szám tizedik másodpercéig megvettek kilóra. Lady Dragon. Azt hiszem ennél jobb cím egy igazi, power metalos fantasy rajongónak nem kell. A kezdés, a tempó, a dallam mind-mind hamisítatlan POWER. A szöveg gyermekesen "eredeti", de az ugyebár senkit se érdekel:). A felelgetős, majd ikerszóló a billentyűvel és a gitárral szinte tökéletes.

Ismerkedésnek a zenekarral ez a dal tökéletes választás.

A Yesterday's News középtempós folytatás, már-már pop-os refrénnel (az európai verzióban ezzel a dallal indul az album).

Az Eyes of the Clown méltó társa a Lady Dragonnak, itt is kiemelném a szólókat.

A Payback már annál súlyosabban indul, itt a sebesség is csökken. Erkki itt ereszti ki igazán a hangját először az albumon.

A Failed States egy kicsit kilóg a sorból. A kezdés egészen Rammsteines. Itt egészen mélyen énekel (önmagához képest persze) Erkki. Egyedül a refrén az, ami igazán Dreamtale-es.

Az album második fele kicsit leül, a Take What the Heavens Create még közép, a Great Shadow megint lassabb, valamint a kötelező ballada sem hiányozhat, ez a No Angels No More (itt egy vendégénekes hölgy is szerepet kap Netta Eklund személyében.).

Hogy ne veszítsük a reményünket a zenakarban, arról az utolsó két dal, a Firebird, és Vigilante gondoskodik. Itt visszatér a sebesség, és a gyors szólók sem hiányoznak. Remekül keretbe foglalják a albumot.

Azt hiszem, első hallásra tökéletes találkozás volt a Dreamtale-el ez az album. Azóta is igazi rajongójuk vagyok, sajnos élőben még nem láthattam őket, de nagyon remélem, hogy egyszer ez is bekövetkezik.

KiB

Nálam a metal iránti rajongás valahol gyerekkorban kezdődött, bár akkor még nem tudtam róla:)
Apámék régi lemezei között felbukkant egy Judas Priest album (Defenders of the faith), és ugyan eme lemez hallgatásánál még masszívan tiltakoztam, valószínű komoly hatással volt rám a jövőre nézve. Később valahonnan került a birtokomba kazettán Iron Maiden és Manowar is.

Viszonylag későn kerültem igazán közel a metal zenéhez. Már 20 fölött voltam, amikor egy születésnapra megleptek egy Manowar jeggyel (a megboldogult Summer Rock fesztiválra).
Kicsit izgulva elindultam tehát az első koncertemre. Az ottani élmény azóta is meghatározó, ott váltam rockerré.
Onnantól igyekeztem beszerezni mindent, amit csak lehet, legális, és (sajnos) nem legális módon is.
Több zenekarral még TV-n keresztül ismerkedtem meg, a régi A3 csatornán leadott heti (!) 1 óra rock-műsorból. Stratovarius, Sonata Arctica, Nightwish. Ezeket mind ott láttam/hallottam először.
Utána már koncerteket néztem, és úgy kutattam a zenék után, ami már hozott magával mindent.

Eleinte a metal több műfajába is "belekóstoltam", de mindig is a power metal volt a meghatározó. Edguy, Helloween, Gamma Ray, Sonata, Strato, Rhapsody, Manowar, Freedom Call, ezeket kezdetektől hallgatom.
Mostanra eljutottam odáig, hogy poweren kívül szinte alig hallgatok más stílust. Ez a fajta himnuszos, hihetetlenül gyors zene szerintem messze a legjobb, akárki akármit mond:)
Az utóbbi időkben sok-sok "kis" zenakar is kedvenc lett, ezen a blogon ezeket szeretném majd a későbbiekben bemutatni.

A "hivatalos" történethez pedig segítségül hívnám a wikipedia-t, nálam sokkal részletesebb le tudták ott írni a lényeget:

"Noha Észak-Amerikában viszonylag underground stílusnak számít, Európában, Japánban és Dél-Amerikában nagy népszerűségnek örvend. A power metal az életvidám, epikus dallamokra és témákra koncentrál, mellyel a hallgató pozitív érzéseire, a hősiességre és a kedélyességre gyakorol hatást.[104] A „happy metal” hangzás alapreceptjét a német Helloween alakította ki az 1980-as évek második felében, az erőteljes riffek, a dallamos megközelítés, a Judas Priestre és Iron Maidenre jellemző magashangú, „tiszta” énekstílus és a sebesség kombinációjaként. Yngwie J. Malmsteen Rising Force (1984) albuma döntő szerepet játszott a „húrtépésnek” (shredding) nevezett ultragyors gitárjáték népszerűsítésében, valamint a metal és klasszikus zenei elemek összeházasításában, melyek komoly hatással voltak a power metalra. A kilencvenes években Timo Kotipelto énekes beszállásával a finn Stratovarius vált a műfaj vezető csapatává Európában.
Sok mai power metal zenekar, mint például az amerikai Kamelot, a finn Nightwish, a német Blind Guardian és az olasz Rhapsody of Fire (korábban szimplán Rhapsody) alkalmaz billentyű-orientált „szimfonikus” megszólalást, néha nagyzenekart és operaénekeseket is csatasorba állítva.
Az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek első felében alakult ki egy szintén power metalnak nevezett vonulat a NWOBHM hatására olyan zenekarokkal, mint a Savatage, a Metal Church, a Vicious Rumors, a Jag Panzer, a Helstar, a Liege Lord vagy a Manowar. Az amerikai power metal zenekarok a szokottnál keményebb riffekkel játszották a heavy metalt, de a thrash metalra hatással lévő hardcore punk befolyás nem érte őket. Ezek a csapatok olyan „gitárhősöket” adtak a műfajnak, mint Vinnie Moore (Vicious Rumors), Joey Tafolla (Jag Panzer) vagy Chris Oliva (Savatage) vagy éppen Joey DeMaio (Manowar). A nyolcvanas évek US power metal zenekarait a metal műfaj mai stílusirányzatai szerinti felosztásban már inkább tradicionális heavy metal kategóriába sorolják."


KiB

Sziasztok! 

Üdvözlünk mindenkit az "ismeretlen" power metal bandákat bemutató oldalon.

Imádjuk a Metált! Majdhogynem az összes stílust. De a metálon belül is legjobban a Power Metalt. Hazánkban (sajnos) nem annyira elterjedt ez a szó szerint fantasztikus zenei stílus, ezért célunk bemutatni, ismertetni a kevésbé vagy egyáltalán nem ismert külföldi illetve hazai bandákat és azok albumait

Előfordulhat természetesen, hogy kilépünk a szigorúan vett power metal stílusból. Igazából ami tetszik, arról igyekszünk írni.

Még rutintalanok vagyunk, így a kezdeti fogalmazások nem biztos, hogy hibátlanok lesznek, de igyekszünk:)

Mivel nem vagyunk kritikusok, így túl hosszú bejegyzések nem lesznek, inkább rövid bemutatók, leírások.

Pethi

KiB