Egy újabb nagy kedvenc Spanyolországból. Tényleg érdemes arrafelé is körülnézni, mert nagyon tehetséges bandákat találhatunk, akik valamiért (nálunk legalábbis) nem igazán ismertek. Szóval Vhäldemar. A csapat 1999-ben alakult, azóta számos tagcserén átestek, csak az énekes, és az egyik gitáros maradt. Legutóbb az alapító basszusgitáros Oscar Cuadrado lépett ki, aki azután a banda menedzsere lett.

Jelenlegi felállásuk:

Első albumukat 2002-ben adták ki, amit egy éven belül követett a második, után viszont viszonylag sok idő telt el a harmadik lemez kiadásáig. 2011-ig kellett várni a Metal of The World-re.

1. River of Blood
2. Dusty Road
3. Saints of Hell
4. Metal of the World
5. Wartime
6. My Nightmare
7. Wild Hearts
8. Bastards
9. Action
10. Light & Darkness
11. Arrows Flying High
12. Bach's Invention
13. Old King's Visions (III)

Nem nagyon szeretek zenekarokat (albumokat, számokat, dallamrészleteket) összehasonlítani, de a Vhäldemar esetében eléggé tetten érhetőek a nagyok hatásai. Itt bizony jó adag Gamma Ray, Primal Fear kihallható a dalokból. Ellentétben a Sylvania-val, ők nagyon is a német vonalat követik. Ami persze nem baj, mivel igencsak minőségi POWER-t tesznek le az asztalra:).

Két középtempós zakatolással indítunk (River of Blood, Dusty Road), aztán egy igazi turbót kapunk az arcunkba Saint of hell címmel. Primal Fear-es döngölés a címadóban. A Wartime zúzása után kicsit belassul az album. Váltják egymást a középtempós szerzemények egészen a végéig (csak az Action tekeri fel a tempót). Egy rövid instrumentális szösszenet után érkezik az Old King's Visions (part III). Na ez a dal letépi az ember fejét, az biztos, messze a legjobb tétel az egész albumon.

Kiváló énekhang, remek hangzás, földbe döngölő zakatolások, és gyorsabbnál gyorsabb turbók. Nem a legeredetibb zene, de minden power-rajongónak hallania kell.

KiB

Olazországban remek power metal bandákat lehet találni, talán a leghíresebb (és a szimfonikus power metal egyik ősatyja) a Rhapsody, amit remélem, senkinek nem kell bemutatni:). A Derdian talán kevésbé ismert, pedig nem most kezdték a szakmát.

Jelenlegi felállásuk:

A zenekar 1998-ban alakult, de első albumukat csak 2005-ben adták ki. Azóta viszont elég termelékenyek. Kilenc év alatt kiadták öt albumot, majd tavaly egy válogatást, Revolution Era címmel, ezt fogom most röviden bemutatni.

1. Overture - Apollo Papathanasio (Spiritual Beggars)
2. Burn - Henning Basse (ex-Metalium, Brainstorm)
3. Beyond the Gate - Gianluca Perotti
4. Battleplan - Damnagoras (Elvenking)
5. I Don't Wanna Die - D.C. Cooper (Royal Hunt)
6. Screams of Agony - Mark Basile (DGM)
7. Lord of War - Fabio Lione (Rhapsody of Fire, Angra)
8. Forevermore - Elisa C. Martín (ex-Dark Moor)
9. Eternal Light - Roberto "Ramon" Messina (ex-Secret Sphere)
10. The Hunter - Ralf Scheepers (Primal Fear)
11. Black Rose - Andrea Bicego (4th Dimension)
12. Incitement - Leo Figaro
13. New Era - Elisa C. Martín (ex-Dark Moor), Terence Holler (Eldritch)
14. Cage of Light - Apollo Papathanasio (Spiritual Beggars)

A Revolution Era az első három albumuk legjobb (tényleg) dalainak újra felvett változata, egy rakat híres (és kevésbé híres) énekessel. Bevallom őszintén, én nem tudom, hogy zajlik egy ilyen "vendégeltetés". Egy-egy dal esetében gondolom még könnyebben megoldható, de hogy ennyi remek énekest hogy lehet összelapátolni egy albumra, az számomra rejtély. Mondjuk egy Fabio Lioneval, vagy egy Ralf Scheepersel nehéz lenne mellélőni. De ott van például Gianluca Perotti, Leo Figaro, vagy Mark Basile. Mind-mind kiváló hanggal rendelkeznek. Az mondjuk lehet az én szegénységi bizonyítványom, hogy még sose hallottam a nevüket.

A számok között (szerencsére:) ) többnyire gyorsabb szerzemények találhatók (Beyond the Gate, Lord of War, Screams of Agony), csak néha törik meg a lendületet egy-két középtempóval, vagy balladával. Számomra a legjobb pont nem egy igazán gyors tétel, hanem egy lassabb szerzemény (viszonyítás kérdése persze:) ), a The Hunter. Ez a szám alapból is telitalálat, de Ralf hangja rengeteget hozzátesz.

Sikerült kétségkívül az első 3 album legjobb számait összerakni. Aki most ismerkedne a bandával, annak kiváló alap lehet ez az album.

KiB

Finnország szinte szó szerint termeli ki magából a jobbnál jobb metal bandákat, szinte mindenféle stílusban. A nagyok (Sonata, Stratovarius) nyomán csak nőnek ki a hóból a tehetséges fiatal power metal zenekarok. A Dreamtale után egy újabb ilyen zenekart szeretnék bemutatni, ők az Astralion.

A banda 2011-ben alakult, az Olympos Mons (róluk is írok majd) "folytatásaként". Egyedül énekes fronton maradt az állandóság, a banda többi tagja lecserélődött. 

Jelenlegi felállásuk:

Mondjuk ahhoz képest, hogy finn a zenakar, túl sok finn arcot nem nagyon lehet benne találni, de ez igazából mindegy:).

Eddig két albumot adtak, én sorrendben a másodikat fogom bemutatni, ez az Outlaw.

Egyszer leírom itt az elején, mindenki tegye oda a dalokhoz, a refrén és a szóló mindenhol kiváló:).

Egy viszonylag hosszú dallal (Deathphone (Final Destination) ) nyit az album, kellemes középtempó.

A Black Adder-ben feltekerik a srácot a tempót maximumra, igazi turbó, ezeket szeretjük:). 

Egy kicsit lassabb a Sacrificed & Immortalized, a duplázó szinte végig darál. Azért a refrénre visszatér a sebesség:).

A Be Careful What You Wish For súlyosan döngöl végig, igazi headbengelős dal. A szólóra jön a tempó, ahogy kell.

És akkor érkezik a Nightmares Never Give Up...ez egy hihetelen dal, messze a legjobb az egész albumon, de talán a 2+2 lemezen is. Ennyire eltalált refrént, szólót, mindent. Az egyik legjobb tubó-power, amit eddig hallottam, pedig nagy a verseny:)...IMÁDOM!

A "kötelező" ballada, a Wastelands of Ice szintén remek, nem lóg ki a sorból. Mint minden finn zenekarnak, az Astralionnak is kell egy dal a jégről...

...hogy aztán egy kis sebesség kíséretében elrobogjunk a vadnyugatra az Outlaw-ban. Majdnem hozza a Nightmares... színvonalát, ez a dal is hibátlan.

Még melegebb tájakra kalauzol a nem sokkal lassabb Ghosts of Sahara. Itt még én is elviselem a meleget:). 

Kb. az Outlaw folytatása a Heading West, turbó ismét, nem is részletezem már, ez a dal is zseniális.

Egy jó hosszú tétellel búcsúzik az album, a 10 perces The Great Palace of the Sea-vel (kis híján végighajózzuk az egész Földet:) ). Epikusabb dal, akusztikus szóló, méltó lezárása az lemeznek.

Az Astralion-t minden power-rajongónak hallania kell, a finn srácok nem okoznak csalódást.

KiB

Az amerikai és európai power metalt nehéz összehasonlítani. Legtöbbször nem is nagyon keveredik át egyik "oldal" a másikra. Csak néhány US power banda tudott igazán befutni Európában (pl. Manowar, Iced Earth). 

A Noble Beast 2007-ben alakult Minnesota-ban. Szerintem az egyik "legeurópaibb" US powert játszák (nem is akármilyen szinten), noha azért hallatszik a zenéjükön, hogy honnan is jöttek.

Jelenlegi felállásuk:

Első (és eddigi egyetlen) lemezüket 2014-ben adták ki Noble Beast címmel.

Mindenféle intro vagy egyéb közjáték nélkül indítják az albumot az Iron Clad Angels-el. Zúzda a javából, remek power-scream az elején, kiváló nyitása a lemeznek.

Középtempós zakatolás a Behold the Face of Your Enemy-ben. 

Iced Earth-ös áthallás a Master of Depravity-ban, számomra ez a szám a gyengébbek közé tartozik. (Lehet nem elég gyors?:) ) A refrén és a szóló azért ment a helyzeten. Nem rossz szám ez sem természetesen, csak a többihez képest gyengébb.

A Dragon Reborn megint egy lassabb szám. Utóbbi három dalnál lehet igazán hallani, hogy mi a különbség az EU, illetve a US power között.

A következő két tételt egybevenném (We Burn - Noble beast), Két igazi POWER örület. A We Burn szólója és refrénje (igazi himnusz:) ) egyértelműen az egész album egyik csúcspontja. Ugyanez elmondható a címadóról is, sőt, a Noble Beast ikergitáros szólója, ha lehet, még jobb.

A Peeling Back the Veil-el ismét lassabb vizekre evezünk. Remek szóló és refrén ismét. (Kezdem sokat ismételni ezt a dolgot, de hát ez az igazság:) )

A Disintegrating Force már-már thrashes aprítása kicsit kilóg az sorból, de a világon semmi baj nincs vele. Jó kis zúzás megy végig.

A On Wings of Steel egy újabb középtempó, igazi együtténelkős refrénnel. A szóló itt is zseniális.

A befejező Nothing to Repent a maga nyolc és fél percével a leghosszabb tétel a lemezen, sajnos pont egy kicsit gyengébb, mint a többi, de semmit nem ront az összképen.

Kiváló albumot hoztak össze az amerikai srácok, remélem lesz (hasonló minőségű) folytatása.

Frissítés: sajnos feloszlottak, hatalmas könnycseppek...:(

KiB

A Heavenly-s cikknél írtam, hogy Franciaországban nehéz power metal bandát találni. Spanyolországban sem sokkal könnyebb, talán a Dark Moor említhető nevesebb zenekarnak. De van ám jófajta zene arrafelé rajtuk kívül is, elég a Druidas-t, vagy a Vhäldemar-t (róluk is fogok írni valamikor), vagy jelen írásom tárgyát, a 2006-ban, Valenciában alakult Sylvania-t említeni.

Jelenlegi felállásuk:

Ritka, hogy egy nem angol zenekar a saját nyelvén ad ki albumokat. Gondolom kevesen akarnak kockáztatni, és inkább angolul adják elő dalaikat. Egész más hangzást ad a dolgoknak, akár egy feldolgozás, akár egy saját dal más nyelven történő kiadása. A Sylvania utóbbiak közé tartozik. És azt kell mondanom, nagyon jót tesz a zenéjüknek a spanyol nyelv. Első albumukat 2011-ben adták ki, Lazos de sangre címmel.

1.  Mirando al cielo
2.  Lazos de sangre
3.  Buscando un camino
4.  Jugando a ser Dios
5.  La princesa prometida
6.  No se que será de mi
7.  Sal de tu prisión
8.  Raíz de la ilusión
9.  Al caer la noche
10.  Mi juicio final
11.  Desátame (Mónica Naranjo cover)

Ezen az albumon még Ángel Ortiz énekel, őt váltotta később Alfonso Arróniz.

 A "kötelező" intró uán (Mirando al cielo), ami egyébként nagyon dallamos, sok zongorával, a srácok "belecsapnak a lecsóba".

Egy remek turbóval, a címadóval (Lazos de sangre) indul az utazás spanyolországba. Tényleg egész másképp hangzik spanyolul ez a zene. Nem is nagyon érdemes összehasonlítani más, angolul éneklő bandákkal. Kapunk egy elég hosszú (és nagyon jó:) ) szólót.

A Buscando un camino már kicsit lassabb, sok váltással. A refrén itt is nagyon dallamos, de ez jellemző az egész albumra.

A Jugando a ser Dios jó kis headbanggel indul, hogy aztán laza középtempós refrénbe váltson. Ez a váltás végig megmarad ebben a dalban. Itt is nagyon technikás a szóló.

A La princesa prometida-ban visszatér jó barátunk, a sebesség:). Himnuszos refrén (ismét:) ), a szólót élmény hallgatni.

Nagy meglepetés lett volna egy spanyol album ballada nélkül. No se que será de mi. Szép dallam, akkusztikus gitár, kiváló ének Angel Ortiztól.

A Sal de tu prisión egy középtempósabb zakatolás, szintén remek szólóval, ami egy kis furulyaszóval van megtámogatva.

A Raíz de la ilusión egy instrumentális dal, valami hihetetlenül szép akkusztikus szólóval. Tényleg hallani kell. Sajnos a második felében ezt elrontják egy elektromos gitáros betéttel, ami önmagában nem is volna rossz, de az elejéhez képest borzalmas.

Egy jó kis zakatolással haladunk tovább (Al caer la noche), ami elvezet minket a lemez csúcspontjához.

Ez pedig egyértelműen a Mi juicio final. Számomra ez a TÖKÉLETES POWER METAL dal, a maga több, mint 14 (!) percével. Egyszerűen hibátlan. Itt aztán van minden, amiért ezt a stílust imádni lehet. Lassabb részek, kórus, egy kis női éneklés, sok váltás, turbó refrén, ami kellően himuszos, és egy olyan szóló....nehéz szavakba önteni. Ezt a számot nagyon sokszor hallgattam meg egymás után, sosem elég belőle. Tényleg fantasztikus. Ja, és mindezt még ráadásul spanyolul:).

Az album végén helyet kap egy feldolgozás is, Desátame címmel. Azt nem tudtam kideríteni, hogy Monia Naranjo énekel-e, de a dallal semmi probléma.

Ha más miatt nem is, a spanyol nyelv miatt mindenképp különleges ez az album, de önmagában is megállja a helyét. Kiváló Power metal alkotás.

KiB

Ha Franciaországon belül keresünk power metal zenekarokat, bizony komolyabban a dolgok mélyére kell ásni, mert nem egyszerű vállalkozás. Van prog power, heavy/power, de szintíszta power metalt csak a HEAVENLY játszik...nem is akárhogy.

Jelenlegi felállásuk:

A Heavenly 1994-ben alakult Párizsban. A rendkívül fiatal (alapításkor 14 éves!!!) Ben Sotto az egyetlen, aki azóta is tagja a bandának. Első lemezük 2000-ben jött ki Coming from the Sky, címmel. Nyugodtan nevezhetjük őket a francia Helloweennek, egyértelműen felfedezhető minden eleme a legendás zenekarnak. De említhetjük még velük kapcsolatban a Gamma Rayt, korai Edguyt, énekes fronton pedig azonnal Rob Halford ugrik be.

Én most a második, talán a legjobb (nehéz a választás) albumukat mutatnám be, a 2001-ben megjelent Sign of the Winner-t.

1.  Break the Silence
2.  Destiny
3.  Sign of the Winner
4.  The World Will Be Better
5.  Condemned to Die
6.  The Angel
7.  Still Believe
8.  The Sandman
9.  Words of Change
10. Until the End

Egy remek intro (Break the Silence) nyitja az albumot, ami alapján egy könnyed kis középtempós albumra számíthatnánk. Ennél nagyobbat nem is tévedhetünk, mert ami ezután jön, az turbó, minden mennyiségben.

Igazából nem is tudom ezt az albumot dalonként elkülöníteni. A Destiny-vel elindul az őrület, és az Until the End-el véget ér. Gyorsabbnál gyorsabb tételek, baromi jó szólók, eszement power screamek Soto-tól, tele jobbnál jobb dallamokkal, refrénekkel. Egyedül a The Angel töri meg a lendületet, nagyjából két percre, hogy aztán roboghassunk tovább. Mindegyik dal igazi power gyöngyszem, ebbe az albumba én nem tudok belekötni.

Sajnos az utolsó, 2009-ben kiadott lemez óta nem túl aktív a zenekar, sokat nem is turnéznak (legnagyobb sajnálatomra). Eddig egyedül egy koncert-válogatáson láttam 2 számukat. Nagy álom, hogy eljussak egy bulijukra, de azt hiszem, álom is marad. Pedig......

KiB

Fiatalosság, frissesség, tehetség, remek dallamérzék, epikus refrének...ők a Veonity Svédországból.

Jelenlegi felállásuk:

Ha svéd power metalra gondolunk, lehet sorolni a jobbnál jobb bandákat: Hammerfall, Sabaton, Civil War, Twilight Force. És nem véletlenül. Ezek a bandák bőven tettek le annyit az asztalra, hogy az élvonalban legyenek. Viszont vannak feltörekvő fiatalok is, akik helyet követelhetnek maguknak a nagyok között.

A Veonity szerintem ezek közé a zenekarok közé tartozik. 2013-ban alakultak Vänersborg-ban. Első albumukat 2015-ben adták ki Gladiator's Tale címen.

1.   Into Eternity
2.   Phoenix Arise
3.   Unity
4.   Let Me Die
5.   Slaves in a Holy War
6.   Chains of Blood
7.   For the Glory
8.   Gladiator's Tale
9.   Warrior of Steel
10.  Born Out of Despair
11.  King of the Sky
12.  Farewell

Kezdésnek nem is választhattak volna jobb dalt (címet), mint az Into Eternity. Rögtön kiderül, hogy mi az album vezérvonala: EPIC, EPIC, EPIC, minden mennyiségben. Amennyi himnuszt erre a lemezre összelapátoltak, nehéz überelni. A sebesség megvan, a szólók a helyükön, a refrén pedig...elvisz a végtelenbe:).

A Phoenix Arise-ban a tempó egy hangyányit lassul, de minden a helyén van. Talán az egész album legjobb szólója ebben a dalban hangzik el.

A Unity kellemesen zakatoló tempója viszi tovább a lendületet, szintén himnuszos refrénnel.

A Let Me Die már lassabb, középtempós, jó kis riffekkel nyit. Mindössze (szerintem) két dal van az albumon, ami talán gyengébb, ez az egyik. Nem rossz természetesen, de lefelé lóg ki.

A következő dalban - Slaves In The Holy War - visszatér a sebesség, és az epikusság is rendesen. Akkora himnusz a refrén, hogy az ember legszívesebben kardot ragadna az elnyomók ellen:). TELITALÁLAT.

A Chains of Blood (nálam) egyértelműen az album leggyengébb dala. Bár egy koncerten kellemes "Ó-Ó-Ó"-zásra lehet sarkallni a közönséget a refrénnél:).

Innentől viszont nincs megállás, a For The Glory egy újabb turbó, remek szólóval, és ismét himnuszos refrénnel.

Tökéletes folytatás a címadó Gladiator's Tale. A sebességből sosem elég:). 

A Warrior of Steel minimumra lassít le, de az egész akkora egy TRUE ballada, hogy én kérek elnézést:). Hibátlan, együtt éneklős dal. Akármelyik Manowar albumon elférne ez a nóta.

Egy kellemes kis headbangelésre invitál a Born Out of Despair a maga középtempójával. Ismét kiemelném a szólót, valamit a kórusos részeket.

Az utolsó két számmal - King Of the Sky / Farewell - visszatérünk ismét a szélvész tempóhoz, és a már sokat említett himnuszokhoz. Tökéletes befejezése ennek a kiváló albumnak.

Ki kell emelnem a remek hangszeres szekció mellett az énekes, Anders Sköld teljesítményét (a gitárjátéka mellett). Nekem a hangja Jon Schafferre emlékeztet az Iced Earthből (már amennyire én értek hozzá:) ). Alapvetően mélyen énekel, de amikor kell, akkor bizony jönnek a power-screamek rendesen. Kiválóan teljesít az egész lemezen.

Remek debütáló albummal jelentkeztek a svéd srácok, később pedig semmivel sem rosszabb folytatást raktak le az asztalra, de arról majd legközelebb:).

Remélem valamelyik turné keretében ellátogatnak hozzánk is, ott lenne a helyem az első sorban.

KiB

Na kérem szépen, az én első választásom a Jag Panzer-re esett. Ez az amerikai ősbanda (1981-ben alakultak) szégyenletes módon hazánkban ismeretlen, lefogadom, hogy 10 magyar metálosból 8-9 nem hallott róla. Nagy kár, mivel a híres US Power Metal élvonalbeli tagjai és szinte a stílus alapítói közé tartoznak.

Debütáló albumuk, a szinte tökéletes Ample Destruction volt. Már a szaftos borítón is érezhetjük az igazi 80-as évekbeli, tökös heavy metal érzést. Mert bizony ez egy tökös album. Ebben a zenében aztán nincsen gumicukros szintizés, nincsenek gyermekded dallamok, de még csak ballada sincs (amiket én személy szerint nem igazán kedvelek). Ez egy igazi tökös, kemény Old School Heavy/Power Metal. Ja, és ha még nem mondtam volna, tökös.

Az album jellemzői közé tartozik a középtempó (1db gyors szám van), kevésbé dallamos de mégis fülbemászó refrének, kiváló ének és riffek, riffek, riffek. Az énekes, Harry "The Tyrant" Conklin elképesztő jó munkát végez. A magasat ugyanúgy jól nyomja mint a mélyet. A riffek meg, ha nem akarod, akkor is belemásznak a füledbe.

Szóval röviden mindenkinek ajánlom ezt a bandát és albumot, aki szereti a 80-as évekbeli Old School US Heavy/Power Metalt. Tökös, tökös, tökös!

Legjobb számok: Licensed to Kill, Harder than Steel, Generally Hostile, Reign of the Tyrants.

Pethi

Nautilus - Nemo kapitány hajója. Egy csiga fajta.

Peru - dél-amerikai ország, fővárosa Lima.

Ha ezt a két dolgot összerakjuk, kapunk egy nagyon tehetséges, perui zenekart, akik pofátlanul fiatalon kezdték a dolgot, 2013-ban kiadták első albumukat, és baromi jó POWER-t tolnak. Ők a Nautiluz.

Jelenlegi felállásuk:

A zenekar 2009-ben alakult Limában, az alapító tagok mind 1990 után (!) születtek. Néhány demo és LP után kiadták első albumukat, ez a Leaving All Behind.

1.    Somniac Lifeline
2.    Under the Moonlight
3.    Burning Hearts
4.    The Mirror
5.    Redemption
6.    Unwritten Serenade
7.    Eden's Lair
8.    The Bard
9.    Chasing the Light
10.    Scent of Lust
11.    Leaving All Behind
12.    Beyond The Universe (2013 Version) (Bonus Track) *
13.    The Bard (Orchestral Version) (Bonus Track) *

* japán verzió

Bevallom őszintén, első hallgatásra az album totálisan elment mellettem. Megvolt, hogy jók a szólók, kellőképpen gyors az egész, de a végére kb. semmire nem emlékeztem belőle. Az énekessel sem voltam teljesen kibékülve.

Aztán random hallgatás közben szembejött a Chasing the light. Na onnantól aztán nem volt mentség. Nekiestem még egyszer a lemeznek, és teljesen beszippantott. Az énekessel is "megbarátkoztam", abszolút jól teljesít végig az albumon.

Az intro (Somniac Lifeline) után egyből letarolnak az Under the Moonlight című turbóval. Nagyon hamar kiderül, hogy ezek a srácok, fiatal koruk ellenére (az album kiadása idején is még csak 22-23 évesek) bizony nagyon képzettek. Az elképesztő sebesség mellett is olyan szólókra képesek, hogy az egyszeri power rajongó leteheti a haját...már akinek van:).

A Burning Hearts némileg lassít, bár nem nagyon, jó középtempós bólogatásra ad okot. A szólók alatt a duplázó aprít rendesen, hogy aztán belassuljon a technikás részeknél. Talán a refrén gyengébb egy kicsit.

Ezután a The Mirror és a Redemption ismét hasít, csak néha van egy kis belassulás.

A "kötelező" balladán hamar túl esünk (Unwritten Serenade), ezután ismét egy középtempó érkezik (Eden's Lair) egy hölggyel megtámogatva, ő Ana Lucia Teves. Ez egy kicsit pop-osabb szerzemény, sok billentyűvel a háttérben. A szóló itt is technikás, de ezt eddigre már megszokhattuk:).

A The Bard kis indiános beütéssel indul, hogy aztán átadja a helyét a sebességnek, ami kitart a Chasing the Light-ban is. Ez aztán tényleg le tudja tépni az ember fejét. Itt olyanok a szólók, hogy elsőre nem is hittem a füleimnek. Hibátlan gitár-billentyű olyan sebességgel......beszarás, nincs rá jobb szó.

A vége előtt még "pihenhetünk" egy kicsit a zakatolós (de nem gyengébb) Scen of Lust-al, hogy aztán eljussunk a címadó Leaving All Behind-ig. Még egy utolsót "rúg belénk" a banda, nehogy elfelejtsük, hol is vagyunk. Ez aztán a szélvész tempó kérem. Talán a legnagyobb himnusz az albumon. Legszebb Helloween-i emlékek jönnek elő:).

Minden elismerésem a dobosé, aki szerintem nagyot teljesít végig, de a többiek sem maradnak el tőle teljesítményben. Ilyen fiatalon ilyen albumot lerakni az asztalra...nem semmi.

A bonus trackek között helyet kap egy instrumentális dal (Beyond the Universe), szintén olyan sebességgel és szólókkal, amikre Janne Warman is büszke lehetne. Valamint megkapjuk a The Bard szimfónikus feldolgozását is, ami akármelyik kalandfilm zenéjének is elmenne, nem csökkenti a színvonalat.

Nagyon remélem, hogy nem csak ennyi volt a pályafutásuk, és még adnak ki új lemezt (vagy többet), mert megéri odafigyelni rájuk. Tehetség van bőven, és bár nem újították meg a power metalt, nem vallottak szégyent. Soha rosszabb debut-lemezt.

KiB

Sokat gondolkodtam, hogy melyik zenekar legyen az első, amiről írok. Volt jó néhány jelölt, de végül a Dreamtale-re esett a választásom.

Jelenlegi felállásuk:

A Dreamtale egy (viszonylag) fiatal banda Finnországból. Már ha fiatalnak lehet tekinteni egy zenekart, amelyik 1999-ben alakult. Első lemezük 2002-ben jelent meg Beyond Reality címmel. A tagok sokat cserélődtek, a kezdetektől csak a gitáros, Rami Keränen tartja a frontot, aki a fő dalszerző. A zenéjük nem túl eredeti, bár a harmadik album után már hallhatóan Dreamtale-es (nahát). Leginkább a két finn power nagyágyú, a Stratovarius és a Sonata Arctica említhető velük kapcsolatban. Viszont, amíg a Strato Tolkki távozása óta nem az igazi, a Sonata pedig elmerült a saját útkeresésük ingoványában, addig a Dreamtale (legalábbis szerintem) bejelentkezett a "lepattanóért", és saját magukhoz hűen lemezről lemezre hozzák az igazi, ízes, poweres hangulatot. Az viszont totál érthetetlen a számomra, hogy 7 albummal a tarsolyukban miért nem turnéznak végig legalább Európán. Szinte csak Finnországban, néhány alkalommal pedig Oroszországban léptek fel. Pedig szerintem ezzel a zenével sok nagy név mögött tudnák népszerűsíteni magukat. Remélhetőleg egyszer meggondolják magukat és nekiindulnak...talán felénk is:).

A Dreamtalellel viszonylag későn találkoztam, valahol 2010 környékén (ez idő tájt ismertem meg jó barátomat is, aki itt is fel fog tűnni néha:) ). Addigra túl voltak már 3 albumon, én pedig a negyedik lemezükbe "futottam bele", ez volt a Phoenix (én a japán verziót mutatom be, az európaiban más sorrendben vannak a számok, illetve itt van 2 bónusz dal is).

1.  Lady Dragon *
2.  Yesterday's News
3.  Eyes of the Clown
4.  Payback
5.  Failed States
6.  Take What the Heavens Create
7.  Great Shadow
8.  Between Love and Hate *
9.  No Angels No More
10. Faceless Men
11. Firebird
12. The Vigilante

* japán bónusz

Ezen az albumon debütált Erkki Seppänen énekes, aki azóta is a bandát erősíti.

Szerintem remek választás volt Erkki, a hangja tökéletesen passzol a Dreamtale zenéjéhez, hibátlanul hozza a magasakat, nem "vinnyog", nem vékonyodik el a hangja, és a mélyebb tartományokban is magabiztosan mozog.

Nagyjából az első szám tizedik másodpercéig megvettek kilóra. Lady Dragon. Azt hiszem ennél jobb cím egy igazi, power metalos fantasy rajongónak nem kell. A kezdés, a tempó, a dallam mind-mind hamisítatlan POWER. A szöveg gyermekesen "eredeti", de az ugyebár senkit se érdekel:). A felelgetős, majd ikerszóló a billentyűvel és a gitárral szinte tökéletes.

Ismerkedésnek a zenekarral ez a dal tökéletes választás.

A Yesterday's News középtempós folytatás, már-már pop-os refrénnel (az európai verzióban ezzel a dallal indul az album).

Az Eyes of the Clown méltó társa a Lady Dragonnak, itt is kiemelném a szólókat.

A Payback már annál súlyosabban indul, itt a sebesség is csökken. Erkki itt ereszti ki igazán a hangját először az albumon.

A Failed States egy kicsit kilóg a sorból. A kezdés egészen Rammsteines. Itt egészen mélyen énekel (önmagához képest persze) Erkki. Egyedül a refrén az, ami igazán Dreamtale-es.

Az album második fele kicsit leül, a Take What the Heavens Create még közép, a Great Shadow megint lassabb, valamint a kötelező ballada sem hiányozhat, ez a No Angels No More (itt egy vendégénekes hölgy is szerepet kap Netta Eklund személyében.).

Hogy ne veszítsük a reményünket a zenakarban, arról az utolsó két dal, a Firebird, és Vigilante gondoskodik. Itt visszatér a sebesség, és a gyors szólók sem hiányoznak. Remekül keretbe foglalják a albumot.

Azt hiszem, első hallásra tökéletes találkozás volt a Dreamtale-el ez az album. Azóta is igazi rajongójuk vagyok, sajnos élőben még nem láthattam őket, de nagyon remélem, hogy egyszer ez is bekövetkezik.

KiB