Nagyon rég írtam már. Nem tudom miért, de igazából mindegy is. Az újabb bejegyzésemhez remek indokot szolgáltatott a vasárnapi Primal Fear koncert.

Kedvenc szerzőtársammal együtt annak rendje és módja szerint időben érkeztünk a 18 órai kapunyitásra. Aztán szembesültünk a ténnyel, hogy lehetünk mi akármennyire pontosak, ha a beállások miatt 40 percet késik a nyitás. Na sebaj, legalább volt hely az első sorban:). Aztán szembesültünk azzal a ténnyel is, hogy az Existance is előzenekar lesz. Ennyi meglepetés után pedig szembesültünk azzal a ténnyel, hogy rohadtul nem voltunk képben az estével kapcsolatban:). (De sebaj, legalább volt hely az első sorban:) )

A sikeres bejutás után szemügyre vettük a merch pultokat (igazából itt esett le, hogy lesz +1 előzenekar). Voltak jófajta cuccok, de végül nem vettünk semmit.

Existance:

Viszonylag hamar nekiállt az Existance nem túl hosszú műsorának. Jófajta heavy banda Franciaországból. Az első szám alatt még nagyon vacakul szóltak, a gitár "kásás" volt, az ének erőtlen, de nagyon hamar helyrerakták a hangzást, így a második daltól már lehetett élvezni a zenéjüket. Az énekes megpróbált hamar kapcsolatot teremteni a (még nem túl nagy számú) közönséggel, több-kevesebb sikerrel.

A kevesebbre a "legjobb" példa a We Are Restless című szám refrénjének énekeltetése volt. A "We Are" még megvolt, de a "restless"-t csak azok énekelték vissza, akik ismerték a dalt, mert érteni sajnos nem nagyon lehetett. De igazából mókás pillanat volt, nem vont le semmi a koncert értékéből. Merthogy a francia srácok bizony nagyon is technikásak, és szimpatikusak voltak. Nem tudom, fogom-e őket hallgatni a jövőben, de kellemes perceket okoztak.

Riot V:

A Riot nem egy fiatal társaság, az első albumukat még 1977-ben adták ki. A legrégebbi tagok is "csak" 1989 óta vannak a bandában. Az első énekesük már nincs is köztünk sajnos:(.

Utólag azt kell, hogy mondjam, hogy szánom-bánom, hogy a Riot-ra sem voltam felkészülve. Nagyon nagy hiba volt. Ha tudtam volna, mire számíthatok, biztosan utánamegyek az összes albumuknak. Ami az Existance zakatolós, menetelős heavy-jéből igazán hiányzott, azt a Riot-tól megkaptuk: a SEBESSÉGET!! (És ez sajnos a Primal Fear koncerte is igaz volt, de mindent a maga idejében). 

Jobbnál-jobb számok, igazi power (speed) himnuszok, döngölős heavy művek. Itt már hangzás is remekül indult, és úgy is maradt:). Az énekesről csakis a legmagasabb szinten tudok nyilatkozni. Kb úgy, ahogy énekelt. Sehol egy hamis hang, hatalmas screamek, könnyed magasak...hibátlan volt. A fazon kinézett kb 40 évesnek (maximum), főleg azután, hogy megmutogatta eléggé kidolgozott vonalait (biztos amikor kiderült, hogy Ralf Scheepers-el együtt fog turnézni, belehúzott egy kicsit:) ). Aztán némi keresgélés után kiderült számomra, hogy majdnem 50 éves...na ott kerestem az államat.

A bandán látszott, hogy marhára élvezik a zenélést, és hogy jól érzik magukat. A basszusgitáros azzal indított, hogy meghúzott egy jókora whiskey-s üveget, elég laza. A szólógitáros a legtöbb szólót csukott szemmel, érzésből tolta el, végtelenül profi volt.

Baromi jó koncertet toltak, nálam elvitték a show-t. Biztosan hallgatni fogom őket, minél hamarabb.:)

Setlist: Victory, Flight of the Warrior, Outlaw, Johnny's Back, Sign of the Crimson Storm, Heart of a Lion, Bloodstreets, Take Me Back, Angel's Thunder, Devil's Reign, Swords and Tequila, Warrior, Thundersteel

Primal Fear:

A Primal Fear-rel a "kapcsolatom" kezdete valahova 2002-ra nyúlik vissza, ha jól emlékszem akkor voltam először az aktuális koncertjükön (megnéztem, 2002 szeptemberében, tehát 16 éve, te jó ég). Azóta nem is nagyon hagytam ki alkalmat, amikor jöttek, mindig mentem, ha lehetőségem volt rá. Nyilván most se hagyhattam ki. Főleg, mivel az előző bulijuk hagyott egy kis hiányérzetet bennem. Na nem a minőségre, vagy a srácok hozzáállása volt a probléma, azzal sose volt baj. Igazából a setlist nem nagyon jött be legutóbb. Reméltem, hogy idén ez máshogy lesz. Legnagyobb sajnálatomra nem így lett.

De még mielőtt valaki azt gondolná, hogy nem tetszett a koncertjük....tetszett, nagyon is. Remekül indult, Final Embrace, Chainbreaker, kívánni sem lehet jobbat. Viszont innentől (kb. a Nuclear Fire kivételével) beállt egy erős középtempóra az egész koncert, és sajnos nem is nagyon jött ki belőle (max még jobban belassult). Sok-sok gyors számuk van, igazán keverhették volna jobban a dalokat. Ami igazán csalódás volt, hogy előszedtek 5-6, viszonylag hosszú, lassú számot. Pontosan ugyanaz volt a bajom ezzel a koncerttel, mint a legújabb albumukkal. A közepéig nagyon jó volt, aztán sajnos fogyott a lendület, és a végére teljesen leült. Eye of the storm, King of Madness, When Death Comes Knocking, Ritual, Fighting The Darkness, Under Your Spell, Born Again... Ezek mind kiváló dalok, de egy kicsivel több, mint másfél órás koncertbe ennyi lassabb tételt beleszuszakolni...szerintem nem szerencsés. Tisztában vagyok vele, hogy 20 év, és 12 album terméséből sose fognak tudni olyan setlistet összerakni, ami mindenkinek tetszik, de egy kicsit lehettek volna változatosabbak.

Ralf továbbra is hibátlan élőben (is), a többiek lelkesek voltak, végig mosolyogtak, a gitárosok dobálták a pengetőket tonnaszám. Láthatóan élvezték a koncertet, amit ennyi év után is nagyon jó volt látni.

Imádom őket, de remélem legközelebb egy hozzám közelebb álló "csokorral" érkeznek. De az biztos, hogy ott leszek:)

Final Embrace, Chainbreaker, Blood, Sweat & Fear, Face The Emptiness, Hounds Of Justice, The Ritual, Under Your Spell, Nuclear Fire, Eye Of The Storm, King Of Madness, The End Is Near, When Death Comes Knocking, Metal Is Forever, Fighting The Darkness, Running In The Dust, Born Again

Viszonylag hamar vége lett a koncerteknek, így még éjszakai közlekedés nélkül hazajutottam.

Minden pénzt megért az este, amit egyértelműen a Riot "nyert". De soha rosszabb koncertet.

KiB

Kínából csodás másolatok szoktak jönni, remek minőségben. Power metalt eddig nem nagyon másoltak, legalábbis én nem hallottam a Barque of Dante előtt más zenekart. De ha mást ne is, powert "másoljanak", ha ilyen minőségben teszik:). Ha már hasonlítani kéne valamihez, akkor az olaszos power metal ugrik be elsőnek

Jelenlegi felállásuk:

2013-ban adták ki második albumukat Lasting Forever címmel. Ezen a lemezen még a Gloryhammerből ismert Thomas Winkler volt az énekes. Ezután a zenekarból csak Xie Zhiheng maradt hírmondónak, rajta kívül a teljes zenekar kicserélődött. Vajon miért?

1. The Light of Polaris
2. Lasting Forever
3. Follow the King
4. Walking Alone
5. I Will Never Forget
6. Way of Your Life
7. Albert the Miner Part I
8. Albert the Miner Part II
9. The Way to Freedom

Egy viszonylag hosszú, filmes intróval nyit az album. Bármelyik fantasy/középkori/háborús film zenéje is lehetne. Imádom az ilyen kezdéseket, szerintem nagyon sokat hozzá tudnak tenni az albumhoz.

A címadóval folytatódik az album, kellemes középtempóval, ami a refrénre és a szólóra rendesen felpörög, ahogy azt kell. Már az album elején világossá válik, hogy ezek a kínai srácok bizony értik a dolgukat, a hangszeres részleg odateszi magát. Thomas hangja pedig itt is remek, nagy kár, hogy csak erre az egy lemezre tudták "szerződtetni".

Neoklasszikus betéttel indul a Follow the King, hogy aztán végig zakatoljon, csak a refrénre lassul be a tempó.

A következő két dalban visszaveszik a tempót, egy lassabb középtempó (Walking Alone) után egy balladát hallhatunk Vicky Psarakis vendégszereplésével. (Egyébként nagyon szép dal, nem lóg ki)

Ismét felpörögnek az események a Way of Your Life-ban (szerencsére:) ), a szólóra kicsit lelassul a dal, de a végén megy a tekerés ezerrel.

A két részes Albert the Miner első "fele" (nincs 2 perc) egy kis középkori feelinget hoz, a második, leghosszabb tételben viszont van minden: turbó, közép, líra, zakatolás. Az egyik legjobb szám az egész lemezen.

Rövidke lírai outro-val zárul az album, szintén Vicky Psarakis előadásában. Jól keretbe foglalja ezt a remek albumot.

Ezzel a kínai másolattal mindenki tehet egy próbát, nem fog csalódni. Már csak Thomas Winkler hangja miatt is.

KiB

Amikor bejelentették, hogy a Rhapsody egy utolsó(?), szinte eredeti felállásos turnéra indul, megünnepelni a Symphony of the Enchanted Land című album 20 éves "születésnapját, az első gondolatom az volt, hogy ha törik, ha szakad, nekem ezen ott kell lennem. Aztán jöttek a dátumok, helyszínek, és csak nem láttunk magyar időpontot. De szerencsére Luca-ék is úgy gondolták, hogy minket nem hagyhatnak ki egy európai körútból, így itt volt a soha vissza nem térő alkalom, még egyszer, utoljára látni azt a zenekart, ami nekem a kezdet kezdetén egyet jelentett a metal zenével (+Manowar, de erről már írtam korábban). De haladjunk időrendben.

 A kapunyitás 7-re volt írva, ennek megfelelően nem sokkal 6 után el is foglaltam a helyemet az akkor még rövidke sorban. Innen is csókoltatom azokat, akik szerint remek ötlet volt a PeCsa lebontása a felújítás helyett, így be kell érnünk itt Budapesten 1 darab olyan hellyel, ami a kifizethető kategóriába tartozik (Pokolgép 14-17 ezerért állóhely az arénában???), és viszonylag nagy. Na most jön egy olyan banda, ami stílusában az elsők között van, búcsúturné, és ki kell tenni a megtelt táblát, közben meg 11 ezerért adnak el jegyeket néhányan. Ne értsetek félre, a Barba Negra remek hely, és sok kiváló élményem van onnan, de valljuk be, a PeCsa nagyon hiányzik. És nem csak a koncertek miatt. 

Mire beértem, az első sor már foglalt volt, így az első tervem ment is a levesbe. Ezt meg is bántam, de erről majd később.

A Scarlet Aura-ról eddig semmit nem hallottam, nem is "készültem" belőlük, úgy voltam vele, hogy első hallásra eldöntöm, hogy tetszik-e a dolog. A banda innen a szomszédból jött, melódikus metalt játszanak, női énekessel. A nem túl hosszú intró után szétment a függöny, és egy jó kis beállással fogadott minket a zenekar.

A hölgyemény rögtön az első szám után megszabadult a szárnyaitól. Kíváncsi lettem volna, hogy oldja meg az éneklést a jelmezben, de erre nem került sor. 

Nagyon lelkesek, szimpatikusak voltak. A zenéjük számomra eléggé "tucat-nőiénekes"-es (hogy honnan szedek ilyeneket, na mind1:) ) volt, nem igazán lettem rajongó. Voltak jó pillanatok nyilván, az énekes hölgy hangja is rendben volt, bár néhol mintha lett volna egy-két elcsúszás. A rövidke koncert csúcspontja egyértelműen egy feldolgozás volt, mégpedig a Cranberries Zombie c. száma, megemlékezésként a nemrég elhunyt Dolores O'Riordan-re. A közönség vevő is volt rá, együtt énekeltük az egész dalt. A koncert végére rendesen meg is telt a terem, és a szokásos magyar vendégszeretettel tapsoltuk meg a bandát. Látszott is rajtuk, hogy nagyon jól érezték magukat, végig vigyorogták az egészet, különösen a basszusgitáros.

A Beast in Black-et vártam, kíváncsi voltam, hogy Anton Kabanen mit hoz ki a Battle Beast "testvéréből". Sajnos ott nem alakultak jól számára a dolgok, de nem sokat pihent, és összehozta ezt a formációt. Számunkra külön öröm, hogy Molnár Máté (volt Wisdom) személyében magyar tagja is van a bandának. Volt is ováció, amikor megszólalt (nem volt eddig jellemző rá).

A zene tényleg a Battle Beast-et idézi. Olyan az egész, mintha a 80-as évek szinti-disco-popját nyakon öntenénk egy jó adag fémmel. És működik! Remek dallamok, technikás szólók, és egy zseniális énekes. Ami ebből a nem túl magas, vékony emberből kijön, valami hihetetlen. A legkisebb erőlködés nélkül volt képes olyan magasakat produkálni, hogy kerestem néha az állam. A power metalon belül azért jópár "kappant" hallottam már, de Yannis Papadopoulos bizony az élmezőnyben van.

Biztos sokan vannak olyanok, akik ettől a fajta zenétől vért hánynak, de élőben nagyot ütnek ezek a dalok. És azért ők se vették teljesen komolyan az egészet: az egyik legőrültebb számuknál a teljes gitárszekció egy helyben állt, egy ledes szemüveggel a fejükön, amin a "crazy" "mad" "insane" futott folyamatosan. A közönség közben meg volt őrülve:).

Fel szokták tenni a kérdést, hogy ez a fiatalabb generáció (Sabaton, Battle Beast, Beast in Black stb.) mennyi ideig fogja tudni fenntartani az érdeklődést. Koncerteken viszont az látszik, hogy a zenéjük igenis működik. És bizony becsalogatják a fiatalokat. De ennek a témának a kitárgyalását meghagyom azoknak, akik értenek is ezekhez a dolgokhoz. Nekem minden estre tetszett, nagyon jól szórakoztam. Amit viszont hiányoltam, az egy billentyűs élőben. Bőven van annyi szinti alap, hogy elférne, aki élőben játssza.

Az este végén mindkét zenekart el lehetett csípni a merch pultnál, közvetlenek, szimpatikusak voltak.

RHAPSODY!

Csak nagy betűkkel. Nem tudok elfogulatlanul írni velük kapcsolatban.

Mióta koncertre járok (2002 óta), a Rhapsody nem sokszor járt nálunk. 2000 után először a 2013-as FEZEN-re jöttek. Így ez volt velük az első találkozásom. Életem egyik legnagyobb koncertélménye volt. Rá 1-2 hónapra meg jött a hír, hogy a zenekar szétbomlik...csodás:(. De legalább láthattam őket, gondoltam akkor. Azóta járt nálunk a Rhapsody of Fire Fabio-val, és a Luca-féle Rhapsody is. Minden koncert nagy élmény volt, de nem volt az igazi.

És akkor itt volt a lehetőség. Nem is hagytam ki.

Egész jó helyet tudtam fogni a koncertre, amit nagyon hamar fel is adtam, és kimenekültem hátra.

Sok-sok bulin voltam már, el tudom viselni a pogózást, a lökdösődést (mondjuk kimaradok belőlük, de nem szokott problémám lenni). De most itt a közönség élvezhetetlenné tette számomra a koncert elejét. Mindig mindenki próbál odafigyelni a másikra, de amikor a fél (vagy egész) részeg 2 méteres, 100 kilós pali tarol le nála 2-3 fejjel kisebb lányokat, meg aki az útjába kerül. Ja, és a legjobb az egészben, hogy mindezt a Village of Dwarves alatt, ami aztán az igazi pogó-alap...se levegőm nem volt, se helyem. Hátramentem. Lehet én vagyok papírból, vagy csak öregszem, de ennyire még sose zavart ez a dolog.

Na de vissza a koncerthez: felemás érzéseim vannak az egész estével kapcsolatban. Nagyon vártam, nagyon tetszett, de végig az volt az agyamban, hogy ez az utolsó koncert, most látom őket utoljára együtt a színpadon. És egy ilyen búcsúturnéhoz nekem bizony kevés volt a látvány. Lehetett volna vetítés, akár régi koncertekből, akár stúdiófelvételekből. A két oldalon lévő zászlókon kívül semmi. Ez a rész csalódás volt.

A másik óriási negatívum, amit nem tudtam kiverni a fejemből, az Alex Staropoli hiánya volt. Nagyon sajnálom, hogy nem tudták rádumálni (ő nem akarta, nem tudom), hogy tartson velük. Nélküle nem volt az igazi.

És innentől csak pozitívumok. MINDEN MÁS! Fabio, Luca, a zene, a szólók.

Fabio ugyan kicsit sokat beszélt, de ez a sztorizgatás szerintem még közelebb hozta a zenekart. Amit Christopher Lee-ről mesélt...megható volt. De utána lehetett volna egy olyan számot játszani, ahol hallani is Lee hangját.

Amikor a koncert kb. 3/4-nél előszedte Andrea Bocelli leghíresebb dalát, és opera-minőségben előadta, csak lestem, mint hal a szatyorban. Hihetetlen volt.

Nem tudok a teljesítményükről semmi rosszat mondani (nem is akarok), de egy dolog mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Az egész előadáson lejött az, hogy ezek az emberek szeretik egymást, jól tudnak együtt játszani, és ők a RHAPSODY (+Staropoli). Mi a jó francért hagyják abba? Tudom, az ő dolguk, csinálják 100 éve, mást akarnak, mit tudom én. Csak elfogadni nem tudom. Könnyebb lenne, ha úgy fejeznék be, hogy 60+os az összes, és elfáradtak. Az érthetőbb. (Nagyon jó lesz ugyanez a Manowarnál 1 éven belül kb, csak őket még látni sem fogom a búcsúturnéjukon:( ). Luca Turillit ráadásul még soha nem láttam ilyen lelkesnek, mint ezen a koncerten. Fabio már kiszállt a Rhapsody of Fire-ből, Luca pedig úgy hírlik feladja a saját zenekarát. Nagyon szomorú vagyok. Fabio mostani zenekarai nem tetszenek, Luca pedig film és játékzenét akar írni? Azokat mondjuk meg fogom hallgatni:). 

Nehéz összefoglalni ezt az estét. Egyfelől nagyon boldog vagyok, hogy láthattam egyik kedvenc zenekaromat még egyszer, de úgy érzem, hogy ez a búcsú dolog egy kicsit többet érdemelt volna "csak" a zenénél. A végén még vártam, hátha kijönnek a közönség közé (úgy, ahogy a két előzenekar tette), de nem jöttek:(.

Nem volt őszinte a mosolyom hazafelé, igyekszem csak a jó dolgokra emlékezni, de ez egy fájó pont lesz sokáig. Tudom, zenekarok jönnek-mennek, abbahagyják, feloszlanak, új énekes stb.

De a Rhapsody, az a Rhapsody. És ez így is marad.

KiB

Még soha nem írtam hosszabb élménybeszámolót koncertről, engedjétek meg, hogy megpróbálkozzam vele.

Egy kisebb kálváriával indult a koncert. A meghirdetett 6 órás kapunyitásból 7 óra lett, így hiába érkeztünk kedvenc szerzőtársammal együtt a helyszínre pontosan, a kedves biztonsági őrök (semmi negatív felhang, tényleg normálisak voltak) nem engedtek be. Tanakodás, hogy mi legyen, végül 1 óra kb. semmittevés, és mászkálás után 7 előtt pár perccel bent voltunk a Barba Negra-ban. Nem tudom ki találta ki ezt a remek megoldást, de az, hogy 7-kor van a kapunyitás, és 7-kor kezdődik az első előzenekar koncertje...hát minimum kiszúrás. Még csak néhány ember lézengett a színpad előtt, meg páran a ruhatárban.

A Noctis koncertje alatt tisztes távolságban pihentük ki a várakozás "fáradalmait", így kicsit messzíről, és előttem ácsorgó népek háta mögül figyeltem a bandát. Tehetséges társaság, de az első két dal után bizony többre számítottam. Jófajta powert játszanak, de sajnos eléggé egyformák voltak a számok. Pedig az énekesnek, Lévai Sándornak tökéletes hangja van ehhez a fajta powerhez. Nem ismertem eddig a zenekart, de azért majd igyekszem egy kicsit odafigyelni, mert van bennük lehetőség, csak variálniuk kéne a dalaikat.

A koncert előtt megérkezett a társaság többi része, így a Dendera előadását szintén addigi helyünkről figyeltük. Róluk se hallottam még semmit, így kíváncsian figyeltem. Ők már meggyőzőbbek voltak, remek heavy metalt toltak, jó kis "zakatolós" dalokkal, és egy gyorsabb tétel is belefért a rövid programjukba. Náluk az énekessel nem voltam teljesen kibékülve így elsőre, szerintem neki egy kicsit kevés volt a hangja. (Mondom ezt úgy, hogy nekem aztán remek hangom van:) ). Egyébként nagyon szimpatikusak voltak, koncert végén lehetett velük találkozni, normális srácoknak tűntek.

A Civil Wart nem először láttam, volt szerencsém (ha jól emlékszem) az összes hazai koncertjükön ott lenni. Viszont ugye énekescsere volt náluk, így először "vehettük szemügyre" az új frontembert, Kelly Sundown Carpentert (micsoda név:) ). Imádom Nils Patrick Johannson hangját, nagyon egyedi, ezért igazán kíváncsi voltam, hogy teljesítenek az új énekessel.

Az első két dalnál még nem igazán tetszett a dolog, a hangosítás se volt tökéletes, viszont a Gettysburg-nél jött az "áttörés". Ott győzött meg Kelly, hogy remek választás volt/lesz:) Onnantól nem volt semmi gond. Mondjuk a Tombstone (meg az egész koncert) végére kicsit elfogyott szegény, de ennek okára is megkaptam később a választ. Volt szerencsém a billentyűssel, Daniellel beszélgetni viszonylag sokat, így tudtam kérdezősködni. Elmondta, hogy Kelly betegséggel küzdött, de az egész zenekar nem volt tökéletes állapotban, eléggé padlón voltak. Szerencsére ebből nem sok látszott. Viszont ami már érdekesebb volt, az a véleményük az énekes-váltásról. Kérdeztem, hogy szerintük ki a jobb, amire azt a választ kaptam, hogy Kelly. "Hangilag jobb, vagy emberként?". Erre tömören annyit felelt, hogy mindkettő. Idézem pontosan, Patrick egy "Totally Asshole". Ez azért kicsit csalódás, mert az eddigi koncerteken nem tűnt így. Ilyenkor gondol bele az egyszeri koncertre járó, hogy mennyire nehéz is lehet ez az egész. A színpadon tökéletes egységnek kell lenni, aztán ha vége a koncertnek, lehet nem is beszélnek egymással...fura. A koncert minden kis hibájával együtt is nagyon jó volt, remélem az új albummal (ami Daniel szerint még idén érkezik), teljesen egészségesen, főbandaként láthatjuk majd őket újra.

A Gloryhammert is láttam minden itthoni fellépésükön, de eddig mindig előzenekari státuszban voltak. Nagyon vártam, hogy megállják-e a helyüket headlinerként, főleg úgy, hogy "mindössze" két albumból válogathatnak.

Ezt egy kis csavarral megoldották úgy, hogy a második albumukat, a Space 1992: Rise of the chaos wizards-ot teljes egészében eljátszották, és hozzá "csipegettek" az első lemezről is.

Az eddig koncertek alapján is kitűnt, hogy ez a banda totálisan nem veszi komolyan magát, de azt nagyon komolyan csinálják.:) Olvastam máshol olyan véleményeket, hogy ez nem jó, meg hogy marhaság az egész, miért nem veszik komolyan. Én azt mondom, hogy ez teljesen jó dolog. Nem kell mindent túlkomplikálni. Egy koncertre szórakozni megy az ember, kikapcsolódni. Ezek a srácok pedig ebben 100%-ig partnerek voltak. És bizony a zenéjük is működik élőben. Azt pedig (legalábbis nekem biztosan) véglegesen bebizonyították, hogy tökéletesen alkalmasak a headliner szerepre. Angus tenyeréből evett a közönség, viccesen, lazán "vezényelte" a koncertet, a hangja pedig még mindig hibátlan élőben is. A bohóckodások, mint a Goblin Kinggel való "harc" is a helyén volt.

A többiek is hozták a karaktert, ahogy kell. Arra sajnos számomra nem derült fény (igaz nem is nagyon olvastam utána), hogy miért nem Chris állt a billentyű mögött. Ez mondjuk csak a koncert vége felé tűnt fel, addig nagyon odafigyeltem mindenre:).

Ami a setlistet illeti, a már említett teljes album mellett előszedték a "szokásos" számokat az első albumukról (The Unicorn Invasion of Dundee, Angus McFife, Quest For The Hammer Of Glory), viszont végre eljátszották a Magic Dragon-t. Hatalmas piros pont érte, talán a legjobb szám a két albumról.

A másik nagy élmény (és ez egyenes következik abból, hogy a teljes albumot játszották) a Heroes (of Dundee) volt. A második lemezről számomra egyértelműen a legjobb, pedig van bőven, amiből lehet válogatni.

Szerencsére a koncert végén némi dedikálásra is el tudtam csípni őket. Beszélgetni már nem nagyon jutott idő, hosszú volt az út haza, és amúgy is nagyon sokan voltak körülöttük.

Hatalmas vigyorral a képemen távoztam az este végén, a Gloryhammer innentől nyugodtan lehet főzenekar bármikor, de lassan kelleni fog egy új album, hogy lehessen válogatni.

KiB

Mai írásom egy régi nagy kedvenc, a már (sajnos) feloszlott Nostradameus. Egy újabb banda Svédországból, azon belül is Göteborgból. Göteborgi metal? Nyilván sokaknak rögtön a Dark Tranquillity ugrik be elsőre. "Szerencsére" csak a város a közös pont. Azért írom idézőjelbe, mert szeretem a DT zenéjét. A Nostradameus esetében (legalábbis az első pár lemezen) igazi turbó power metalról van szó...azt pedig szeretjük:).

Utolsó ismert felállásuk:

A banda 1998-ban alakult. Sajnos az első három, igazán jó album után átváltottak thrash-be, ami (nekem legalábbis) csalódás volt. Bár rég nem hallgattam az utolsó lemezeiket, lehet kéne megint egy próbát tenni.
Most a 2000-ben kiadott első lemezüket mutatnám be, ez a Words of Nostradameus.

1. Words of Nostradameus
2. The Vision
3. Out of This World
4. Nightmare Prophecy
5. Without Your Love
6. Master of the Night
7. Black Fate
8. The Crown's Inn
9. Resurrection
10. Brother in Chains
11. One for All, All for One

Egy nem túl hosszú intro után beindul a darálás. Remekbe szabott turbók sorakoznak az albumon, alig-alig törik meg a lendület. Igazán csak egy balladára (Without Your Love) lassítanak a srácok, meg egy nagyjából 1 perces midtróra (Resurrection), ezeken kívül gyorsabbnál gyorsabb tételeket robbantanak az arcunkba.

Az énekes hangja jobban működik magasabb tartományokban, mélyen kicsit egyhangú. Szerencsére inkább a magasakat hozza, főleg a refréneknél (és a scream-ek sem hiányoznak).

A lemezen hemzsegnek a jobbnál-jobb turbó-himnuszok, de egy kiemelkedik. Ez a One for All, All for One. Ha egyszer csinálok egy 10-es listát a legjobb refrénekről, ez a dal a top 3-mas lesz, az tuti. 

Egy remek zenekar szinte hibátlan bemutatkozó albuma, amit érdemes meghallgatni.

Az ősidőkben volt szerencsém látni őket élőben. Egy "megboldogult" koncerthelyszín egy "megboldogult" bandával. Fáj a szívem mindkettőért.

KiB

Hát bevallom és aláírom, nem a legeredetibb név egy PM bandának, nem hiszem hogy sokat gondolkodtak volna a nevükön a srácok. Lehetett volna akár Steel Storm is, kb. ugyanolyan "fantáziadús" (egyébként mit ad isten, van ilyen nevű orosz banda). 

Na de! Különlegesség bennük, hogy bár skandinávokról van szó, nem svédek és nem is norvégok, és nem is finnek. Haaaneeem igen, dánok! Valljuk be, Dánia nem egy metál nagyhatalom (persze vannak ott is bandák nyilván, lásd King Diamond).
Ennyi bevezető után térjünk is rá magára az albumra, ami a banda debütáló albuma és egyben a legjobb is szerintem a nyolc megjelent lemezük közül.

 
  1. Final Crusade
  2. When the Heroes Fall
  3. Rise of the Rainbow
  4. Metal Victory
  5. Thunderstorm 
  6. Behind the Mirror
  7. Warriors of Steel
  8. Battle of Freedom
  9. Glory to the King
10. Angel of Light 
11. Until the End
12. Riding Free
13. Under Jolly Roger (Running Wild cover)


Nos a borító elég fincsi, mi is jut róla eszünkbe? Nem, nem az hogy homoerotikus! Hanem EPIC!!!!, és nagyon hangulatos, akárcsak a lemezen található számok. Ugyanis ez egy igazi Epic PM album, telis-tele hatalmas metál himnuszokkal, sebességgel, gyilkos szólókkal és hangulattal. Már a számok címe is nyálcsorgatásra késztet.
Az énekes Martin Steene névre hallgat, és bizony néhol nem árt hozzá egy kis erős idegrendszer. Ugyanis cérnahangú barátunk nem a legnagyobb és legjobb énekes a szakmában - nem rosszabb mint André Matos, akit valamiért az egekig istenítenek, amit a mai napig nem vagyok képes felfogni, hogy miért - de azért annyi egyediség van benne, hogy simán fel lehet ismerni őt.
Az első számtól a kilencedikig baromi élvezetes minden. Középtempótól a gyorsig minden van, gigantikus refrének, tömeggyilkos szólókkal megspékelve. Aztán jön a leggyengébb szám, az Angel of Light című ballada. A címe is elég giccses és nem is az a baj, hogy ballada hanem az, hogy egyáltalán nem illik a többi szám mellé. Maga a stílusa is tök eltérő, úgy hangzik az egész szám, mintha egy csajozni vágyó, szemükbe lógó hajú egyetemisták májerkodnának. Szörnyűűűű...
De aztán szerencsére visszatérnek és szerintem a PM világ egyik legjobb refrénű számát az arcunkba robbantják, az Until the End-et. Tökéletes szám.

Az utolsó szám egy király happy Riding Free, majd egy ráadás, Running Wild klasszikus feldolgozás, az Under Jolly Roger. Ez is jól sikerült nekik.

Aki szomjazik egy kicsit is a gyors, turbó, epikus, együtt éneklős PM-re, az megtalálja ebben az albumban az egészen biztos.

Legjobb számok: Until the End, Until the End, Thunderstorm, Glory to King,  Riding Free, Until the End

Pethi

Seven Kingdoms....na vajon miről szólhat ennek a remek amerikai (egy újabb US power, ami egészen európai:) ) banda zenéje? Bizony, Trónok harca, minden mennyiségben, power előadásban, női énekessel.

Jelenlegi felállásuk:

A zenekar 2007-ben, alakult, abban az évben rögtön ki is adták első albumukat. Ekkor még nem Sabrina énekelt, ő a második albumtól a fronthölgy. 

2012-ben jelent meg harmadik lemezük The Fire is Mine címmel.

1. Beyond the Wall
2. After the Fall
3. Forever Brave
4. Flame of Olympus
5. Symphony of Stars
6. The Fire Is Mine
7. Kardia
8. Fragile Minds Collapse
9. In the Twisted Twilight
10. A Debt Paid in Steel
11. The King in the North

Rövid intro után belecsapnak az amerikai srácok. Szerencsére ők sem spórolnak a sebességgel. Power lemezeken még mindig egy kicsit különlegességnek számít a női ének, főleg a nem áriázós fajta. Sabrina hangja tökéletesen illeszkedik a zenéhez.

A gyorsabb számok (After the Fall, Forever Brave, Flame of Olympus) tökéletesen kezdésnek bizonyulnak.

A kezdeti sodró lendület az album közepéig kitart, aztán kicsit lassul a sebesség (sajnos), de a minőség nem gyengül. Himnuszos refrének, középtempó, kórus, ami csak kell:). A kötelező ballada (Kardia) után ismét visszatér egy kicsit a sebesség, néhol egy thrashes beütéssel (Fragile Minds Collapse). Az album végére marad egy hosszabb, kórussal megtámogatott tétel, ami méltó lezárása ennek a jó kis albumnak.

Aki szereti a Trónok harcát (én így vagyok vele), és a jófajta powert, az bátran tegyen egy próbát, nem fog csalódni. 

KiB

Nagyon régóta kerestem olyan zenét, ahol megfér egymás mellett az igazi poweres turbó, és a death-es hörgés. (Igen, tudom, hogy Children of Bodom, őket is nagyon szeretem, de ők szerintem kevésbé power.) És végül meg is találtam. Ők a Crimson Shadows kanadából. Ezek a srácok Dragonforce-al álmodtak, és Bodommal ébredtek. A Bodommal ellentétben (szerintem) nekik teljesen power az alap, amire a hörgés megy, és a tiszta refrének is a poweres részt erősítik. 2013-ban megnyerték a wackenes Metal Battle-t.

Jelenlegi felállásuk:

2014-ben adták ki második albumukat Kings Among Men címmel.

1. March of Victory (Intro)
2. Rise to Power
3. Heroes Among Us
4. A Gathering of Kings
5. Maidens Call
6. Braving the Storm
7. On the Eve of Battle (Intro)
8. Freedom and Salvation
9. Dawn of Vengeance
10. Moonlit Skies and Bloody Tides

Ezen az albumon (és az elsőn is) kőkemény turbók sorakoznak megállás nélkül. Tényleg olyan tempóról beszélünk, ami bőven elférne akármelyik Dragonforce albumon. Ahogy a szólók is. Döbbenet, amit ezek a srácok tudnak.

Egy igazán epikus introval indít a lemez, utána pedig gyors, gyorsabb, TURBÓ. (Nem tudok mást írni, egyszerűen hihetetlen:) ). Nehéz szétválasztani a számokat, igazából egy tempóban megy végig az lemez, de egy percre sem válik unalmassá.

A "leglassabb" szám (aminek csak az alaptempója lassul be egy kicsit, a lábdob valami elementáris erővel pörög) a kedvencem, ez a Braving the Storm. Ebben egy olyan szóló van (a majdnem 7 perces dalból 4 !! perc), hogy nem hittem a fülemnek.

A lemez közepén van egy, nem egész egy perces midtro pihenésnek, aztán folytatódik a tekerés ezerrel.

Egyszerűen imádom ezt az albumot, meg a zenekart is. Egyszer volt szerencsém látni őket itthon, nagyon durvák voltak élőben is. Sikerült pár szót váltani velük, nagyon szimpatikus, fiatal banda. Remélem járnak majd még felénk.

KiB

ÁÁÁ Desdemona. Minő szép és költőies név egy Brutal Death Metal bandának. Brutal Death Metal??? Dehogyis, naná, hogy Power Metal bandáról van szó. Méghozzá egy 1997-ben alakult olasz bandáról, akik sajnos azóta feloszlottak. 

A nevükből kiderülhet, hogy nem utálják a költészetet, a 2001-ben kiadott, részemről tökéletes Lady of the Lore c. albumuk majdnem egésze Shakespeare-i és elképesztően jó.

Az összes szám szinte tökéletes. A srácok szerencsére igazán szeretik a Power Metalra oly jellemző turbó tempót. A dallamok, refrének annyira fülbemászóak, hogy a könnyem kicsordul tőlük. Itt a refrének annyira felemelőek lettek, hogy az ember kedve sokkal jobb lesz tőlük. Nem olyan Freedom Call-osan happy leszel, hanem olyan reményekkel teli, mint a himnuszosabb Stratovarius számoknál. 
Jó-jó, nagyon jó dallamok és refrének, de milyen az énekes? Hát nekem az egyik kedvenc Power énekesem, név szerint Andrea "nem nő, hanem férfi" Marchisio. Ő jelenleg szintén PM-t játszó Highlord-ba nyomja, ha ez mond valakinek valamit. Hát nekem mond. Hangja, mint egy bárdé, és esküszöm, lehet kicsit túlzás, de komolyan mondom, romantikus. Ha egy nőt akarnék elcsábítani énekkel, elcsépelten az ablaka alatt, hát ezt a fickót kérném meg erre a feladatra.
Zenéjükben érezhető a tipikus olasz PM (Rhapsody, Derdian) neoklasszikus elemekkel, de itt-ott nyugodtan mondhatnám már komolyan neobarokknak is akár, mert annyira de annyira...

A bemutatóm elején említettem, hogy szeretik a költészetet a skacok, ennek ékes példája hogy 7. számuk az albumon If I Were Fire (S'i' fosse foco) címmel konkrétan egy középkori olasz költő, Cecco Angiolieri versét metálositották meg, ami minden idők egyik nagy kedvence lett nekem. Ha ez a szám nem felemelő, akkor fogalmam sincs mi az. Na és a provokatív szövege (a középkori kőkemény keresztény Olaszországban elég rizikós lehetett egy ilyet írni) zseniális. Nézzétek csak, remélem értitek:

If I were fire, I'd burn the world;
If I were wind, I'd pester it;
If I were water, I'd sink it;
If I were God, I'd plunge it;

If I were the Pope, I'd be gay,
'cause I'd torment all the Christians;
if I were emperor, I'd be good:
'cause everybody's heads I would cut down.

A banda később kiadott még 1 albumot Look for Yourself (A Tale of Love and Pride) címmel 2004-ben, de nagy bánatomra annyira semmitmondó, unalmas lett, hogy nem is foglalkoznék vele többet. Ami jó volt az első albumukban, gyakorlatilag azt kivették a másodikból.
Pedig ez egy igazi alulértékelt, ismeretlen Power Metal gyöngyszem...

Legjobb számok: mindegyik, kivéve az Othello's Crying, mert az egy ballada :P

Pethi
 

Japán...átmerészkedek. Ahogy rengeteg power zenekar is "átmerészkedik", mert ott bizony nagyon is imádják a metalt. Egylemezes bandák is adnak ki "japán-bónuszokat". Ismertebb japán zenekarok közé tartozik az Animetal, vagy a Galneryus.

Az Omnyo-Za inkább heavy-powert játszik (közelebb a heavyhez), női énekessel a fronton. A zenekar 1999-ben alakult, azóta 12 (!!!) lemezt adtak ki, volt, hogy egy éven belül kettőt. Ami számomra igazán különleges, hogy 18 év alatt alig volt tagcsere, egészen ritkaság. Egyedül a dobos lépett ki, élőben megoldják vendégekkel.

Jelenlegi felállásuk:

2002-ben adták ki harmadik lemezüket Kohjinrasetsu címmel. Nem volt egyszerű fonetikus leírást találni a dalokhoz, legtöbb helyen japánul van írva:).

1. 羅刹 - Rasetsu
2. 朧車 - Oboroguruma
3. 煌 - Kirameki
4. 牛鬼祀り - Ushioni Matsuri
5. 烏天狗 - Karasu Tengu
6. 陽炎忍法帖 - Kagerou Ninpouchou
7. 月に叢雲花に風 - Tsuki ni murakumohana ni kaze & kurozuka
8. 組曲「黒塚」～安達ヶ原 - Adachigahara
9. 組曲「黒塚」～鬼哭啾々 - Kikokushuushuu
10. おらびなはい - Orabinahai

Saját bevallásuk szerint a japán mitológiáról és folklórról zenélnek. Az énekes hölgynek nagyon szép hangja van, néha pedig a basszusgitáros is besegít. Az album nagy része inkább a középtempót tartja, de van néhány igazán gyors tétel is, valamint egy csodaszép ballada (8. 組曲「黒塚」～安達ヶ原 - Adachigahara). A riffek végig zúzósak, a szólók kiválóak, a hangzás is nagyon jó. Személyes kedvencem a remekül hangzó 組曲「黒塚」～鬼哭啾々 - Kikokushuushuu:). Fogalmam sincs miről szól, de az nem baj. Sajnos ehhez nem találtam sehol videót.

Kedvcsinálónak viszont itt egy Trooper feldolgozás:

Nem kimondott power album, de érdemes egy próbát tenni velük, már csak azért is mert anyanyelvükön énekelnek, ami mindig különleges.

KiB